A történet színházi előadásban anno évtizedekig sikerdarab volt Magyarországon. Hogy miért, azt talán senki sem tudná megmondani. Feledhető, butuska cselekményű darab ez, amit egy valószínűleg méltán kevéssé ismert francia szerző, Marcel Achard vetett papírra (vagy csak én vagyok annyira műveletlen, hogy korábban sosem találkoztam a nevével). Makk Károly filmverzióját megnézve sem értem, hogy mi miatt lett ennyire népszerű ez a finoman fogalmazva sem fajsúlyos dráma.
A mindvégig egyetlen helyszínen, egy bírói dolgozószobában játszódó mű egy gyilkossági ügyet jár körbe, s a vizsgálódás azzal a cseppet sem meglepő eredménnyel zárul, hogy természetesen nem a címszereplő a tettes. Az író számára voltaképpen nem is az volt az érdekes, hogy ki volt a gyilkos, még talán az indíték sem annyira, sokkal inkább az, hogy ki hogyan viselkedik a vallatás során, és bizonyos mértékű társadalomkritikát is kapunk a darabtól. A dráma fő tehertétele szerintem az, hogy komoly műként eléggé nehezen értékelhető, míg bohózatnak túl sötét, még ha akadnak is humoros mozzanatok benne. A cselekmény fő mozgatórugói a jellemek, illetve az emberi kapcsolatok, ezeknek a feltárása vezet el a gyilkos kilétéhez, valamint a gyilkosság okához. A központi figura Josefa, A bolond lány, akiről kiderül, hogy nem is bolond, sőt, igazi talpraesett parasztlány, akinek legfeljebb azt lehetne a szemére vetni, hogy a kelleténél kicsit jobban szereti a férfiakat. A főbb szereplők motivációi a hozzá fűződő viszonyából fejlődnek ki, illetve ezekből fejthető vissza a gyilkosság lezajlásának mikéntje. A jellemek fokozatosan bontakoznak ki a cselekmény során, ám érzésem szerint az egyes figurák nagyrészt ugyanannyira súlytalanok, mint maga az egész darab. A „bolond lány” igazából fel sem fogja, hogy az élete a tét, a vizsgálóbíró esetében szerintem sokkal jobban ki lehetett volna domborítani azt a dilemmát, hogy a karriervágy vagy az igazság kiderítése lehet-e számára fontosabb, Beaurevers – aki Josefa egyik szeretője – hol kényes nagypolgárként van jelen, hol Josefát gátlástalanul eláruló féregként, míg a felesége fellengzős dáma. Ugyanakkor viszont egyik alakot sem éreztem rendkívül bonyolult jellemnek, szerintem nagyban függ a rendező és a színészek kvalitásaitól is az, hogy elevenné tudják-e varázsolni a figurákat, vagy belebuknak. Jelen esetben szerintem a kiváló színészi gárda nagyban emelte a végeredmény színvonalát, az én szememben gyakorlatilag ők hozták ki menthetőre ezt az egyébként tartalmatlan darabot. Igó Éva brillírozott a szerepében, Huszti Péternek kevesebb lehetőséget adott a figura a tudása megmutatásához. Darvas Iván kellőképpen sokszínű tudott lenni, de például Psota Irén esetében is azt éreztem, hogy neki szűk volt ez a szerep (figurája főleg a végkifejlet ismeretében sajnálatosan súlytalan). De hiába a nagy nevek, a jó alakítások, ez a film (vagy ez a darab) mégis annyi, amennyi: a nagy semmi. Üres, felszínes bulvárdarab, egy-két jobban sikerült poénnal. Miután megnézted a filmet, két perc múlva már nem is emlékszel belőle semmire. És ez nem jó.
