Rég láttam ilyen szép filmet.
A spanyol rendezőnő, Avelina Prat biztos kézzel nyúlt a kicsit sem izgalmas témához. Alkotóerejét mutatja, hogy a nagyjából bevezetőnek elegendő témát önálló filmként tudta feldolgozni. Mondanám, hogy a történet befejezetlenül maradt, de valójában el sem kezdődött.
Adva van egy bolgár férfi, aki Spanyolországba utazik, hogy a tüdőbetegsége miatt melegebb helyen legyen. És ennyi. Találkozik néhány emberrel, akik segítik, lesz állása, majd elveszíti. Tipikus bevándorlósors. Csak Vasil nem tipikus. Vasil kedvelhető, emberi, a jót hozza ki a többiekből. S ehhez nem kell történet, elegendő egy jó rendező és csapata. Igaz, a bolgár szereplőt az „Őfelsége pincére voltam” c. Menzel-filmből már ismerhetjük.
Formailag is különleges a film. A képek általában statikusak, várjuk, mikor lép be végre a jelenet szereplője a kameramezőbe. Vagy halljuk, hogy ketten beszélnek, de csak az egyiket látjuk. Mintha folyton várakozni kéne valakire. Így lett vége is, letelt a másfél óra és vártam tovább, nem értettem, miért nem kaptam válaszokat. Pedig nem kedvelem a befejezetlen történeteket. Itt azonban a reményt sikerült belefogalmazni a képekbe, s szinte biztos vagyok benne, hogy Vasil álma megvalósul.
Rég láttam ilyen szép filmet. A spanyol rendezőnő, Avelina Prat biztos kézzel nyúlt a kicsit sem izgalmas témához. Alkotóerejét mutatja, hogy a nagyjából bevezetőnek elegendő témát önálló filmként tudta feldolgozni. Mondanám, hogy a történet befejezetlenül maradt, de valójában el sem kezdődött. Adva van egy bolgár férfi, aki Spanyolországba utazik, hogy a tüdőbetegsége miatt melegebb helyen legyen. És ennyi. Találkozik néhány emberrel, akik segítik, lesz állása, majd elveszíti. Tipikus bevándorlósors. Csak Vasil nem tipikus. Vasil kedvelhető, emberi, a jót hozza ki a többiekből. S ehhez nem kell történet, elegendő egy jó rendező és csapata. Igaz, a bolgár szereplőt az „Őfelsége pincére voltam” c. Menzel-filmből már ismerhetjük. Formailag is különleges a film. A képek általában statikusak, várjuk, mikor lép be végre a jelenet szereplője a kameramezőbe. Vagy halljuk, hogy ketten beszélnek, de csak az egyiket látjuk. Mintha folyton várakozni kéne valakire. Így lett vége is, letelt a másfél óra és vártam tovább, nem értettem, miért nem kaptam válaszokat. Pedig nem kedvelem a befejezetlen történeteket. Itt azonban a reményt sikerült belefogalmazni a képekbe, s szinte biztos vagyok benne, hogy Vasil álma megvalósul.