Magyarósi Csaba miatt kezdtem el nézni „A híd” c. reality műsort, mert amúgy nagyon ritkán nézek bele ebbe a műfajba. Azt vártam, hogy valami építő jellegű dolgot fogok látni. Nagyon nem így lett. Mondjuk nem tudom, mit várok, amikor az élet is pont ilyen: érdekek harca az etika ellenében, szóval realitás.
Döbbenetes volt nézni, hogy mennyire igaz a pszichológiai alaptétel: ha titkot hordozol, az mérgez. És szépen végigvonult a történeten a méreg: a két alamuszi, saját zsebre dolgozó srác, nemcsak hogy becsapta a csapatot, hanem még fúrni is kezdte azokat, akik gyanakodtak rájuk. De tovább görög a szóbeszédlavina, a gyanút nem mondták ki egyértelműen, csak titokban, súgva beszéltek róla a többiek. Ennek eredményeként végül ők váltak gyanússá, ők lógtak ki a sorból, s így a csapatból is.
Ezen a ponton lett elegem az egészből. Belekattintgattam a részekbe, megnéztem, végül mikor és hogyan derülnek a ki a titkok. Kíváncsi voltam, vajon rádöbbennek-e a csapattagok, hogy a titkolózó kommunikáció okozta a legnagyobb bajt.
Nem így lett, a későbbi szabotálást tekintették a legfőbb hibának, ami persze szintén önzésből fakadt.
Nem gondolom, hogy meg lenne írva az egész. Pszichológiai ismereteim alapján tudom, hogy elegendő bedobni néhány előnnyel kecsegtető döntés-szitut a történetbe, és mindig lesz, aki elcsábul.
Sokszor szembesülök vele, mennyire nem látják az emberek, milyen játszmákba vonódnak be, mennyire tönkreteszi a lelket az érdek. Keserves út megtanulni a játszmákból kimaradni, de megéri, ez a valódi nyereség.
Ha így vesszük, van értelme a reality műsoroknak, de tegye fel a kezét, aki valóban tanulságvágyból nézi, s még változtat is utána a saját kommunikációján.
