Mr. Tom Hanks tiszteletére.

2022.07.15 22:10 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 161x

2

Ez most komoly?

Soroljam fel Mr. Hanks jobb filmjeit?

Tényleg?

Akkor úgy látom, mindenkinek van ideje reggelig ülni és olvasni.

Na, egy párat ízelítőnek:

Legénybúcsú, Pénznyelő, Egyik kopó, másik eb, Segítség, felnőttem , Forrest Gump, Apollo 18, Halálsoron, Számkivetett, A Da Vinci-kód, Felhőatlasz, Inferno, Elvis stb.

Csakhogy most a Miguel Sapochnik fémjelezte Finch-ről ejtünk egy pár mondatot.

Mint tudjuk, de azért ezt elöljáróban csak kibökőm, hogy Mr.Hanks túlnyomórészt szimpatikus, szerethető karaktereket formált meg egész életében.

Itt pedig egy csupa fém valamivel kell osztoznia a szeretet cunamin!

A mai világérzés, az elmúlt évek szomorú eseményei és a jövő baljós és koromfekete vászonra felfestett képe mind-mind egybecsengenek azzal, hogy mostanában a megszokottnál is nagyobb mennyiségben kapunk a nyakunkba apokaliptikus "jeleket". Ezek természetesen a korszellemnek megfelelően nem idegenek inváziójával, hidegháborús, kelet-nyugat rakétaháborúval, hanem valamiféle természeti katasztrófával – vagy az örök aduász, zombi apokalipszissel – hozza el számunkra a poklot!

A Greenland vagy Az éjféli égbolt bármennyire is látványosra sikeredtek, valahogy elvesztek a nagy üzenetben, történetmesélésben, feszültségben.

A jóval földhözragadtabb Finch azonban St. Louis szélfútta utcáin poroszkálva nem tör az ég felé, szép csendesen megbújva, így sokkal kisebbet is akar markolni a mindent ellepő porból, mégis mélyebben bújik a szívünkbe, mint bármelyik másik poszt-apokaliptikus produkció. Talán éppen azért, mert a föld pusztulása csupán háttérként szolgál a sajátos, és mégis fantasztikus képekkel operáló roadmovie jellegű filmhez.

Jó pár év telt el azóta, hogy egy hatalmas napkitörés teljesen tönkre vágta az ózonréteget és lassú haldoklásba taszította a még megmaradt, de csekély földi életet. Napközben 60-70 fok a hőmérséklet, rettenetesen magas az UV-sugárzás, por és szuperviharok, extrém időjárás pusztít mindent, amit még talál. Finch (Tom Hanks), a robotika-mérnök hatalmas és zajos dömperével, elnyűtt védőruhában járja St. Louist és környékét, mindent megmentve, amit az életben maradásához hasznosnak talál. Földalatti bunkerében azonban nem csak konzerveket gyűjt, hanem egy könyvtárnyi beszkennelt tudással felvértezett robotot is megalkot arra a baljóslatú esetre, ha ő már nem lesz itt. A még név nélküli gépnek – az eredetiben Caleb Landry-Jones érdekes tónusú hangján – ugyanis egyetlen feladata lesz majd, amit Finch a robotika saját maga költötte negyedik törvényével ír le: vigyáznia kell a férfi kutyájára!

A robot – persze nem Skynetként –, de lassan öntudatra ébred, járni tanul, kérdéseket fogalmaz meg és apránként de annál biztosabban, önkéntelenül is próbál az egyébként magányos, társaságkerülő és bizalmatlan ember barátjává szegődni. Egy hatalmas vihar azonban elűzi a társaságot a rejtekhelyükről, így útnak indulnak, hogy a kietlen tájon átvágva eljussanak a férfi által biztonságosnak vélt San Franciscoba.

Kellemes, aranyos, a Rövidzárlathoz hasonló, akciómentes, családi mozinak is felfoghatnánk a Finch-et, ha szereplőinket nem venné körbe állandóan a pusztulás és az elmúlás díszlete, amit egyébként kifejezetten hihetően és hatásosan alkottak meg a készítők.

Az izgalmas viharjelent és a film közepe táján a sejtelmes, nagyvárosi (utcáról-utcára) kutatás nyújt elég feszültséget, de a Finch teljesen távol marad az Emmerich-féle pusztítás-orgiától, hiszen alapvetően a kapcsolatokra épít, és két főhősének egymáshoz közelítését mutatja be. Bár a hangulat a szerethető karakterek ellenére valóban baljós, hiába várjuk a porban özönlő zombik vagy sugárfertőzött mutánsok feltűnését. Ám ennek ellenére a sejtelmes információk fokozatos adagolásával a rendező mindvégig képes a levegőben lógatni annak a lehetőségét, hogy vajon mi történik akkor, amikor előbb-utóbb megjelennek a Tom Hanks által annyira került, igazi emberek.

A Finch a bújtatott vagy a dörgedelmesen orrunk alá dörgölt környezetvédelmi üzenet helyett alapvetően olyan egyszerű emberi – és gépi – érzésekről, érzelmekről szól, mint a barátság, a bizalom és annak hiánya, vagy a felelősségvállalás, az esendőség, a hibázni tudás. A megfáradt és életunt mérnök és a nála néha emberibben viselkedő gép párosa – na jó, Goodyear kutyussal és a Dewey névre hallgató egyszerűbb robottal kiegészülve – olyan csapatot alkot, akik mellett ülve szívesen gurulunk bele a világvégébe, hiszen általuk tanuljuk és éljük meg azt a fontos intelmet, ami bár egy nagyon komoly pattogatott kukorica-gyártás közben hangzik el, de valójában a film fő üzenetét hordozza magában.

Mindig próbálj meg élni!

Ha pedig ezt betartod, és nem is kell hozzá posztapokaliptikus világvége, akkor boldogabban is halsz meg.

Jó-jó, nem filozofálgatok tovább, nehogy megártson!

Bubis víz és egy kis málna.

Amúgy is, ha világvége lesz, akkor már nem tudok majd ilyen nasikat tolni!

A filmet pedig tessék megnézni!