Lehetett volna jó ez az évad, ha nem tömik tele fájdalmas ostobaságokkal. Először is szinte minden karakter roppant egysíkú, némelyik egyenesen semmitmondó. Aztán mindenki egyfolytában dühös vagy szorong (kivéve a mimóza „nagy mackó” kocsmárost), van persze a „jó” dühös, aki fel van háborodva, míg más szimplán csak gonosz, ezért dühös. A legbosszantóbb az, ahogy a férfi és női szerepeket felcserélik: a nyomozó „nő” elszánt (és dühös), verekszik, küzd stb., majd néha egy kis feszültséglevezető szexre elkapja a „férfit”, aki érzékenykedik, reménykedik, szerelmet vall, és várja haza a kalandokból megtérő „nőt”. Ezeket az úgynevezett női és férfi szerepeket eleve a hollywoodi filmipar kreálta, és eredetileg is beskatulyázó, megkérdőjelezhető és bárgyú, de most, hogy felcserélik, és megfordítva női, illetve férfi színészekre húzzák ezt a bőrt, már egy teljes káoszt kapunk. És persze a fehérek, és azon belül is a férfiak elleni súlyos kirekesztés és uszítás sem maradhatott ki. Az egyáltalán nem világos, hogy mi ezzel a cél, ez majd elhozza a világbékét? Hogy valami pozitívumot is említsek, ebbe a silány felhozatalba két „érdekesebb” karakter valahogy becsúszott, Rose Aguineau (Fiona Shaw) és Hank Prior (John Hawkes), és mindkét színész alakítása elismerésre méltó. Összességében pedig a közeg, az északi sarkvidéki környezet, az inuit közösség szerepeltetése és az alapötlet többet, jobbat érdemelt volna. A látszólag elgondolkodtató „filozófiai vonatkozás” pedig egy blöff, épp csak bedobják, és kész, a film egészéhez alig kapcsolódik.
Lehetett volna jó ez az évad, ha nem tömik tele fájdalmas ostobaságokkal. Először is szinte minden karakter roppant egysíkú, némelyik egyenesen semmitmondó. Aztán mindenki egyfolytában dühös vagy szorong (kivéve a mimóza „nagy mackó” kocsmárost), van persze a „jó” dühös, aki fel van háborodva, míg más szimplán csak gonosz, ezért dühös. A legbosszantóbb az, ahogy a férfi és női szerepeket felcserélik: a nyomozó „nő” elszánt (és dühös), verekszik, küzd stb., majd néha egy kis feszültséglevezető szexre elkapja a „férfit”, aki érzékenykedik, reménykedik, szerelmet vall, és várja haza a kalandokból megtérő „nőt”. Ezeket az úgynevezett női és férfi szerepeket eleve a hollywoodi filmipar kreálta, és eredetileg is beskatulyázó, megkérdőjelezhető és bárgyú, de most, hogy felcserélik, és megfordítva női, illetve férfi színészekre húzzák ezt a bőrt, már egy teljes káoszt kapunk. És persze a fehérek, és azon belül is a férfiak elleni súlyos kirekesztés és uszítás sem maradhatott ki. Az egyáltalán nem világos, hogy mi ezzel a cél, ez majd elhozza a világbékét? Hogy valami pozitívumot is említsek, ebbe a silány felhozatalba két „érdekesebb” karakter valahogy becsúszott, Rose Aguineau (Fiona Shaw) és Hank Prior (John Hawkes), és mindkét színész alakítása elismerésre méltó. Összességében pedig a közeg, az északi sarkvidéki környezet, az inuit közösség szerepeltetése és az alapötlet többet, jobbat érdemelt volna. A látszólag elgondolkodtató „filozófiai vonatkozás” pedig egy blöff, épp csak bedobják, és kész, a film egészéhez alig kapcsolódik.