Ha valaki nem olvasta az eredeti művet, azt is gondolhatná az előzetesből kiindulva, hogy egy nagyívű életrajzi dráma fog kibontakozni a szeme előtt. Nos, ez félig-meddig igaz is, hiszen Pi saját maga meséli a történetét, tehát nem egy kerek élettörténetet kapunk, és valószínűleg nem is ez volt Ang Lee rendező célja, természetesen az eredeti regényhez is hűnek kellett maradni.
Azon túl, hogy a cselekmény nagy része Pi eddigi életéhez mérten annak egy rövid szakaszát mutatja be, mégis azt a jelentőségteljes időszakot, amikor főhősünk magára talál, pedig Istent kereste. Ez a fajta kettősség tetten érhető abban, hogy ide-oda ugrálunk a múlt és jelen között, ahogy ez az indiai fiatalember elkezd mesélni, majd a film végén is visszaköszön, hiszen két befejezést is kapunk.
Ahogyan Pi elkezdi keresni Istent, és a vele történtek hatására saját magában leli őt meg, úgy a film végi "dupla" befejezés is valójában az ő keresésének és megvilágosodásának a metaforája: hiszen a két történet valójában egy. A rideg, valósághoz közelebb álló verzió az Istent kereső Pi története, a tigrises pedig azé az emberé, aki megtalálta.
Gyönyörű képekkel és csodálatos színészi játékkal örvendeztet meg a film, egyedül a zenénél érzem így utólag, hogy talán lehetett volna egy picit emlékezetesebb. Mindenesetre a Pi élete azon adaptációk táborát gyarapítja, amelyek valódi, hamisítatlan, székbeszegezős, meseszép utazásra invitálnak Isten és a szíved körül.
Ha valaki nem olvasta az eredeti művet, azt is gondolhatná az előzetesből kiindulva, hogy egy nagyívű életrajzi dráma fog kibontakozni a szeme előtt. Nos, ez félig-meddig igaz is, hiszen Pi saját maga meséli a történetét, tehát nem egy kerek élettörténetet kapunk, és valószínűleg nem is ez volt Ang Lee rendező célja, természetesen az eredeti regényhez is hűnek kellett maradni. Azon túl, hogy a cselekmény nagy része Pi eddigi életéhez mérten annak egy rövid szakaszát mutatja be, mégis azt a jelentőségteljes időszakot, amikor főhősünk magára talál, pedig Istent kereste. Ez a fajta kettősség tetten érhető abban, hogy ide-oda ugrálunk a múlt és jelen között, ahogy ez az indiai fiatalember elkezd mesélni, majd a film végén is visszaköszön, hiszen két befejezést is kapunk. Ahogyan Pi elkezdi keresni Istent, és a vele történtek hatására saját magában leli őt meg, úgy a film végi "dupla" befejezés is valójában az ő keresésének és megvilágosodásának a metaforája: hiszen a két történet valójában egy. A rideg, valósághoz közelebb álló verzió az Istent kereső Pi története, a tigrises pedig azé az emberé, aki megtalálta. Gyönyörű képekkel és csodálatos színészi játékkal örvendeztet meg a film, egyedül a zenénél érzem így utólag, hogy talán lehetett volna egy picit emlékezetesebb. Mindenesetre a Pi élete azon adaptációk táborát gyarapítja, amelyek valódi, hamisítatlan, székbeszegezős, meseszép utazásra invitálnak Isten és a szíved körül.