Ez a film olyan volt nekem, mint meginni egy jéghideg sört egy meleg, napsütéses júliusi délutánon a Duna partján. Nyelni egyet, végignézni a vidáman bólogató fák lombjain, a derűsen csorgadozó folyó fodraiba elrévedni és visszaemlékezni, hogy "a macska rúgja meg, de jó volt gyereknek lenni". Eszembe jut, amikor először láttam Tobey Maguire-t futni a busz után, a tálcás jelenet, a falmászós képsorok, aztán várod, hogy legyen még egy rész, de akkor még semmit nem tudsz arról, hogy mi az a filmművészet. Ez még - gyerekfejjel - a Gladiátor, a Schindler listája, az Avatar megnézése előtt volt. Persze, legalábbis nekem, ezek csak később jöttek. Számomra az egyik első meghatározó filmélmény, ami miatt megszerettem a mozit, úgy zusammen a filmet, persze a hangulatot. Ilyen szempontból akár úgy is vizsgálhatom a mostani filmeket, hogy mennyi felelősségük van abban, hogy megszerettessék a mozimiliőt a nézőkkel. Persze különösen a gyereknézőkkel.
Mit tudott felmutatni a Pókember: Nincs hazaút? Az én meglátásom szerint mindent. Mondhatjuk, hogy szórakozási szempontból nem vállal nagy kockázatot az, aki egy Marvel-filmre ül be manapság. Számíthatunk minőségi látványvilágra - van pénz lóvéra -, pár csattanós poénra, egy-két félkínos-félvicces jelenetre, amellyel mostanában, úgy tűnik, dívik játszani, Tomnak pedig kifejezetten jól is állnak ezek. Látok viszont egy kis Ryan Reynolds-os veszélyt, hogy bele fog csúszni egy ilyen bénáskodó, kötelezően vicces karakterbe.
A történet viszont drámai, nem üres. Jól kidolgozott karakterekkel bábozik, hiszen folytatás, ráadásul egy gondosan kidolgozott univerzum része. Azt is mondhatjuk, hogy a srácok megcsinálták a házi feladatot. Nézzük picit, hogy mi lehetne a gyengesége a filmnek: azért egy "petit" sokat markolt. Végighúzni a Tom-féle karakterfejlődést, a Dr. Strange-vonallal operálni, behozni másik két Spidermant és a főgonoszait, "megjavítani őket", plusz egy karakterdráma, plusz még egy drámai lezárás, de közben a Pókember-lényeget nem elveszíteni, meg illeszkedjen a többi filmbe, hát őőőőő... WOW. Negatívabb hangot akartam volna megütni e kapcsán, de amikor az ember összeszámlálja, hogy mennyi kritériumot kell megfabrikálni, és közben a film elkészítésének az előzményeit is szem előtt tartjuk (Sony-mizéria), akkor azért nem kis teljesítmény, aminek a végeredményét megkaptuk.
Kedves kis vaníliás fánk volt Andrew Garfield és Tobey Maguire játéka ebben a filmben. Olyan Pókember-karakterek, amelyek teljesen más, mégis hasonló hangulatú történetekből másztak át a multiverzum hálóján. Igazából ez a film lehetett volna A csodálatos Pókember-film, és Tom Holland pedig egy mellékszereplő benne. Úgy is működött volna. Persze nekem sem tetszettek A csodálatos Pókember-filmek annyira, mint az elsők, de kicsit így is értetlenül állok azok előtt a mondatok előtt, amik Andrew Garfield önsajnálata körül forogtak.
Egy szó, mint száz, nosztalgiabomba a köbön, de mellé új kaland, egyszerűen zseniális. Mindenkinek ajánlom.
