I Wanna Dance With Somebody – A Whitney Houston-film

Whitney Houston élete nem volt igazán boldog, szinte egyik szakaszában sem. Eleinte az útkeresés, szülei hatása nyomasztotta, majd kapcsolata Bobby Brownnal. Kasi Lemmons rendezőnő filmje ugyan átfogó képet ad az énekesnőről, de elkerüli a kényes kérdések boncolgatását. Ezek közül az egyik Whitney Houston leszbikus kapcsolata egy munkatársával, a másik pedig Bobby Brown bűne, vagyis az énekesnő kábítószerre szoktatása. Előbbit árnyaltan mutatja meg (inkább csak sejteti), az utóbbit illetően mentségeket keres Bobby Brown számára. Pedig én emlékszem azokra az időkre: szinte egyértelműnek lehetett mondani, hogy a fiatal Brown igenis tönkretette Houstont. A korabeli amerikai média nem félt állást foglalni és kimondani a férfi bűnösségét. Fokozatosan adta számára a drogot, és közben át is formálta az énekesnő természetét. A film mindebből alig mutat meg valamit. Ezt leszámítva a film nagyon jó, bár szerintem a főszereplő Naomi Ackie nem hasonlít Whitney Houstonra. A sok híres Houston-dal is sokat dob a végeredményen. Értékelésem: 70%.

Whitney Houston életútja egyszerre felemelő és tragikus. Míg énekesnőként mindent elért, amit csak lehetett, sőt a filmipart is meghódította, addig a magánélete tele volt fájdalommal és kudarcokkal. Tragikus halálának 10 évfordulóján jelent meg Kasi ... Teljes kritika

Kifejezetten meglepett Kasi Lemmons rendező és Naomi Ackie színésznő közös alkotása, az új Whitney Houston film (I Wanna Dance With Somebody), mert a vártnál életszerűbben adta vissza a The Voice életét. Ezúttal nem estek abba a hibába, mint az Elvis filmnél, és nem egyetlen szűk látókörű nézetből rántottak a sárba egy zenei ikont. Ebben a rendezésben megvan az egyensúly, látjuk az énekesnő mindkét oldalát, értékeit és hibáit is. Bár nyitva hagyja a kérdést, hogy Whitney kábítószerre szokásában mekkora szerepe volt a züllött Bobby Brownnak. Nálam ez a film erős 85%.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Whitney Houston a világ egyik legszebb hangjának birtokosa volt, így az egyik oldalról nagyon nehéz kihívás olyan filmet készíteni, ami felér az ő nagyságához. A másik oldalról viszont, egy ennyire csodás művésznő életrajzi filmje már akkor sem lehet... Több teljesen rossz, ha kapunk egy átlagos alkotást, mert Whitney dalai olyan élményt adnak, ami mindenképpen jócskán hozzáad a színvonalhoz. Az alkotók sajnos az utóbbi mellett voksoltak, és azt gondolták, nem kell egy szuper filmet csinálni, mert Whitney Houston személye, és dalai simán eladhatóvá teszik így is. Nem igazán voltam elégedett a főszerepre kiválasztott színésznővel sem, elég középszerű, csúnyácska lány. Whitney Houston rövid, és tragikus élete számtalan lehetőséget rejtett magában, hogy megismerjük szépen lassan, mi vezetett a korán bekövetkezett halálához. Pillanatokra láthattunk is ezekbe betekintést, de a fókuszt nem erre helyezték az alkotók. Egy helyenként vontatott, néha picit unalmas, indokolatlanul hosszú filmet kaptunk eredményül. Végig a felszínen lavíroz, miközben Whitney lelkileg elég mélyen lehetett, ha folyamatosan a drogokhoz menekült. A gyerekkorából csak néhány pillanatra kapunk ízelítőt, miközben egészen biztosan nem lehetett neki könnyű egy énekesnő anya mellett felnőni, akinek elég nehéz volt megfelelni. Az egész film kiragadott élethelyzetek sorozata, amik aztán még a végére sem állnak össze teljes egésszé. És sajnos azt kell mondanom, hogy még az alkotás vége sem sikerült jól, Whitney halálának sem sikerült méltó emléket állítani. Néhány, mindenki számára ismert önéletrajzi tényt pedig sikerült kihagyni a filmből. Csalódott vagyok, ez az alkotás egészen biztosan nem lesz a kedvenc életrajzi ihletésű filmjeim között, pedig nagyon szeretem Whitney Houstont. Bízzunk benne, hogy jó pár év múlva valaki majd újra leporolja az énekesnő életének történetét, és érzékenyebben, mélyebben nyúl a témához.

Én nem voltam sose a rajongója, rendesen be is sokalltam a végére a zenétől. Meg is fogalmazódott bennem, hogy miért. Nála nem az volt a lényeg, hogy a zeneszámok önálló érzéseket és gondolatokat fogalmazzanak meg, hanem hogy rendkívül nagyívű himnuszok legyenek, amikben jól ki lehet énekelni a különben kétségtelenül kivételes képességeit. De különben, mint produkció rendben volt, Stanley Tucci, mint mindig, most is hozta a tőle megszokott magas színvonalat. A sorsának a tragikus alakulását igen eufemisztikusan és kíméletesen érintette a történet, így szerintem nem egy tényleges életrajzi, hanem egy a munkássága előtt tisztelgő rajongói mozit láthattunk.