Út a pokolba

Egy nagyon különleges, színes és szürreális filmélményt nyújt az Út a pokolba című film. Gregg Araki író-rendező művében a los angelesi tizenéveseken keresztül nyerünk betekintést egy egész generációt érintő problémába, nevezetesen az épp felnövés el... Többőtt álló fiatalok, akik nem biztos, hogy fel akarnak nőni, s élni a szüleikhez hasonló életet, hanem még a partizó, a következményekkel nem foglalkozó, időnként pedig deviáns mindennapjaikat élnék. A film nagyon montázsszerű, sok kis mellékszál van benne, de nagyon is követhető, nincs kimondott főszereplő (legnagyobb jóindulattal a Darkot alakító James Duvalt nevezném annak), s egy jó darabig úgy tűnik, hogy a sok kis történetszál nem fog kifutni sehova. Közben pedig folyamatosan feltűnik egy (kezdetben abszolút képzeletbelinek is hihető) "gyíkember", ami csak még szürreálisabbá teszi a filmet. Aztán eljön a "buli-jelenet", illetve a közben lezajlott dolgok, és az azt követő Dark-monológ, ami értelmet ad az egésznek. De ami még ennél is keményebb az a film legvégén látható jelenet Dark és Montgomery között, amely számomra az egyik leghihetetlenebb befejezést produkálta. Ami még érdekes, hogy néhány akkori és későbbi híresség egy-egy nagyon apró, mondhatni cameo-szerepben látható (pl. Shannon Doherty, Denise Richards). Az Út a pokolba egy nagyon intenzív képi élményt nyújt (nagyon sokféle színárnyalat jelenik meg), s egy kimondottan szürreális, és nagyon keserédes történettel operál, amely a végén éri el a csúcspontját.