Russkaya simfoniya

Konsztantyin Lopusanszkijt mindig foglalkoztatták a nagy társadalmi kérdések, a filmográfiája szinte csak ilyen alkotásokból áll. Így aztán az egykor világhatalomnak számító Szovjetunió eléggé gyorsnak mondható szétesése nyilvánvalóan az érdeklődésén... Többek középpontjában állt. Filmrendező lévén nem politikai elemzésnek vetette alá a folyamatot, hanem művészi leképezést adott róla, mely az általános és személyes felelősség kérdése köré összpontosul. Van-e, lehet-e az egyénnek ráhatása a történelemre? Különböző módokon, de az idő már jó párszor megadta rá a választ, hogy igen, lehet. Pláne, ha nagy hadvezér vagy államférfi az illető. De mi a helyzet a hétköznapi emberekkel? Tekintve, hogy oly sokszor hajlamosak vagyunk az „úgysem rajtunk áll vagy bukik” kényelmes páncélja mögé menekülni. Lopusanszkij tesz róla, hogy ilyen könnyen ne rázhassuk le magunkról a dolgot. Viszont már a kibontást sem adja simán, hát még a választ. Kevés az egyértelmű állásfoglalása, a nézőtől szintén elvárja az agymunkát. Elvégre ő már elkezdte... Ekkora volumenű témánál nem lehetséges minden apró részletet kibontani, arra a világ összes celluloidszalagja sem volna elegendő. Így a forgatókönyvet is jegyző rendező úr a saját szája íze szerint emeli ki az eseményeket és a személyeket, de pont ettől lesz egyénivé a műve. Egyben azért habozás nélkül leteszi a garast. A szovjet világ igen távol állt az orosz néplélektől, az egy erőszakos kisebbség egyszerre kegyetlen és groteszk rendszere volt a nép nyakán. Punktum, vita nincs. Gyanítom, még máig sem osztja mindenki ezt a nézetet, hát még a film készülte idején. De mi mást várhatnánk egy meggyőződéses istenhívőtől? Amikor ott van hozzá a pravoszláv egyház és a tanításai, amiket az orosz néplélek maximálisan befogad. Az bizony nem engedi, hogy a lelkiismereted simán elheveredjen a kemence sutban. (Azért írom le mindezt, hogy az olvasó – már ha rászánja magát a film megtekintésére – legyen tisztában vele, nem laza tanmesét fog kapni.) Tartalomban sem, hát még stílusban. Szerintem az „Orosz szimfónia” a rendező gondolatilag legösszetettebb alkotása, látomásokkal és nyakatekert, groteszk humorral bőven összegyúrva. Az utóbbi fogás egyáltalán nem tipikus nála. Amikor először láttam a filmet, azt éreztem, hogy szegény kissé megbuggyant a korral, mert a Monty Pythont idéző váltásokra egyáltalán nem készíti elő a gyanútlan nézőt. De a végére csak leesett a tantusz – gondolom, lesznek még így vele mások is –, hogy itt bizony beugratások sora lett a beépítve az amúgy komoly filmbe. Vad kaleidoszkóp, de egy idő után szórakoztató – ha képes ráhangolódni az ember –, és az sem árt, ha felismeri a viccet. Például az el nem készült filmjét szintén beleszövi egy pár másodperces jelenetecskébe, és görbetükröt tart az önnön nagyságuktól elszálló művészlelkek elé. Pár fogódzót a meséhez, kulcsjelenetekhez. (Ez persze személyes meglátás, lehet, hogy más valakinél nem ott lesznek a hangsúlyok.) 1. A kulikovói ütközet Az oroszok „pozsonyi csatája.” Nekik hasonlóképp nem kell sokat magyarázni róla, mint nekünk az Árpád-kor egyik döntő eseményéről. A nemzeti megmaradás kérdése mindig képes erőt adni. 2. Vallás Rendezd a viszonyodat Istennel, és a legnagyobb válsághoz is erőt kapsz! Ennél szebben nehéz megfogalmazni a hit egyik lényegét. 3. A Szovjetunió Maga volt a Gonosz birodalma. Nem csoda, ha a filmben felbukkanó vezetőit kétszínű, csalárd, a saját népükben nem bízó, kétes alakokként látjuk a képen. Nem sokáig. Valószínűleg a rendező ezzel jelzi, nem voltak igazán fontosak az orosz nép életében, csak percemberkék lehettek, akiken túllépett a világ. 4. Öngúny Az orosz irodalom elég jelentős része szól tépelődő, de határozottan cselekedni nem képes főhősökről. Lopusanszkij üzenete rejtett, de mégis világos, igazi klasszikus gondolat, amit máshonnan ismerhetünk. „A tett halála az okoskodás.” Nem erre van szükség. amikor nyakunkon a baj. 5. Politika A választók igenis felelősek azért, hogy kiket engednek a hatalom csúcsaira. Ha nem törődnek vele, rajtuk csattan az ostor (vagy a kancsuka), mert kisül, a nagybetűs Ördög a politika részleteiben szeret bujkálni, ügyesen álcázva magát. De felismerhető és elűzhető. Viszont a passzivitás a felelősség lerázásának egyik formája, aminek súlyos ára lehet. Az Orosz szimfónia aktualitása ma éppoly eleven, mint 1994-ben, a készülte idején. A film elég nehezen adja magát. A meséje összetett, bonyolult, gyakorta átvitt értelmű. Kész kérdések vannak, viszont kész válaszok nincsenek. Tűrőképesség, beleérzés, történelmi ismeret szükségeltetik hozzá, plusz jókora türelem és gondolkodó képesség. Akiket ez az összefoglaló és az ajánlás – továbbá a lézerpisztoly és a szupererők hiánya – nem riaszt el, a fentiek ellenére tartalmasnak találhatja a filmet. Afféle régimódi, agymunkás szórakozásra. Nosza hát...