Mélységesen csalódtam. 2004 volt az az év, amikor bemutatták a Lakshyát, a Main Ho Naa-t, a Khakee-t és az Ab Tumhare Hawale Watan Saathiyo-t. Mindegyik háborús, vagy fegyveres konfliktusokról szóló film. És mind a négy nagyon jól lett megcsinálva. Arra számítottam, hogy ez a film is ilyen lesz.
Ezzel szemben a B-kategóriában lenne a helye. Oké, megértem, hogy Arjun Rampalnak akkor még nem volt választási lehetősége, nem volt 15 éve a szakmában, mint Shahrukh Khan vagy Akshay Kumar, nem volt atyaúristen, mint Amitabh Bachchan, és nem volt pénzzel kitömött szupersztár, mint Hrithik Roshan. Kénytelen volt elfogadni ezt a szerepet. (A Rock On!! után már ő is válogatósabb lett).
De a rendező lehetett volna egy kicsit körültekintőbb. Mondjuk elküldi Arjunt egy három hónapos kiképzésre, hogy ne úgy fessen a kezében a pisztoly, mint valami zöldség, hogy a közelharcok ne balettgyakorlatokra, a konspirációs rajtaütések meg kiscserkészek táborozására emlékeztessenek. És szerez egy neves akció-koreográfust, aki tisztességes jeleneteket produkál. Néha tényleg sírni tudtam volna. Hiába Arjun charme-os mosolya, ha nincs mögötte tartalom. Hiába Priyanka Chopra minden bája, ha nehezen hiszem el, hogy a feltörekvő énekesnő minden segítség nélkül hipp-hopp megtanul lőni egy automata fegyverrel. Egyedül Naseeruddin Shah játékával voltam maradéktalanul elégedett, mert a minden illegális üzletben nyakig benne tanyázó svájci "üzletember", aki váratlanul egy drogüzletét indiai-pakisztáni hatalmi játszma mellékszálának kénytelen észrevenni, és mint piszkos bűnöző, de úgy-ahogy "jó hazafi" beleköp a pakisztániak levesébe, egyedül tőle tudtam elfogadni a kiforratlan és néha teljesen bárgyú forgatókönyvet.
Bocsika minden Arjun Rampal rajongótól (én is szeretem ám!), de ezt a filmet többet nem nézem meg...
