1973. január 7-én a Magyar Népköztársaságban megtörtént az, ami egy kommunista jóléti államban - a korszak ideológiai álláspontja szerint - elképzelhetetlen. Felfegyverkezett fiatal fiúk megszálltak egy balassagyarmati leánykollégiumot, a téli szünetről visszaérkezett lányokat túszul ejtették, és szabad eljutást követeltek nyugatra (persze némi valutával megtámogatva az elképzelést).
A történet a maga idején nem kapott túl nagy sajtóvisszhangot. Nem is igazán volt miről beszámolnia a médiának, hiszen a magas beosztású pártfunkcionárius szülők terroristává nevelődött fiainak története nem illett abba az idealizált képbe, amit a rezsim igyekezett magáról fenntartani. A fiúk célja - a nyugatra szökés - szintén ellenkezett a pártpropaganda hangzatos szólamaival, hiszen ki vágyna a hanyatló, dekadens nyugati világba egy közel tökéletes társadalomból? A fegyveres erők sem álltak a helyzet magaslatán, ez pedig még kevésbé tartozott a széles nyilvánosságra. Aki bármit látott, hallott, tudni vélt, az pedig a saját érdekében hallgatott. Így folytatódtak a békés hétköznapok a tragédiával végződött események után.
Napjainkban - hála az internetnek - sok cikk és visszaemlékezés áll a téma iránt érdeklődők rendelkezésére. Sőt, Végh Antal szociográfus író már 1986-ban megírta a "Könyörtelenül" című regényét, amely a balassagyarmati eseményeken alapul. Legutóbb pedig Hatala Csenge járt utána a történteknek, keresett fel tanúkat, beszélt az érintettekkel, kutatásai eredményeit pedig a 2015-ben megjelent "Hírzárlat" című kötetben adta közre.
A történet drámaisága, a tragédiát megelőző események, a fiúk életkörülményei és sodródásuk a rendszer ellentmondásos viszonyai között vászonra kívánkozott. Minderre pedig 1989-ig kellett várni, amikor Gazdag Gyula filmre vitte az első magyar Túsztörténetet.
A film nem egy sodró lendületű akció-thriller. Nem is egy feszültséggel teli pszicho-dráma. Még csak nem is bírálja a rendszert vagy a hatalom embereit. A több, mint másfél órás játékidő nagy része a kollégiumi szobában játszódik, amelyet a lányok és a túszejtők közötti dinamika határoz meg. A túszok a határokat feszegetve próbálják latolgatni esélyüket, keresni a lehetőséget a menekülésre, miközben hétköznapi szükségleteik elvégzése is komoly akadályokba ütközik. Megalázó helyzetek, kimerültség, végső kétségbeesés jellemzi fogságuk öt napját.
A történetben mindenki amatőrnek tűnik. A lányok, akik soha nem voltak hasonló helyzetben, ráadásul némelyikük még ismerte is a fiúkat, nem tudták miként viszonyuljanak a szituációhoz. A fiúk, akik naiv elképzelésüket mindvégig komolyan véve, de lelkileg és fizikailag teljesen felkészületlenül vágtak bele az akcióba. A rendőrök, akik kezdetben tanácstalanul álltak a történtek előtt, majd különböző sikertelen módszereket próbálgatva végül meghozták a kegyetlen döntést. A fiúk szülei, akiknek nevelési módszerük - ha volt egyáltalán - kudarcot vallott.
A sokszor vontatottnak tűnő cselekmény, az időhúzás és a félresikerült rendőri akciók jól érzékeltetik a nézőben azt, hogy mit élhettek át a foglyul ejtett és egyre elkeseredettebb lányok, a fáradt és elcsigázott túszejtők, a folyamatos nyomás alatt dolgozó rendőrök és az aggódó, utcára vonuló hozzátartozók.
A színészek játéka változatos képet mutat. Az idősebb túszejtő fiút a kor ifjú sztárja, Beri Ary (Berencsi Attila) alakítja, aki a félrenevelt, agresszív fiatal helyett kissé bájgúnárosra vette a figurát. Megkockáztatom, hogy olykor némi empátiát is ébresztett. Azonban az öccsét megszemélyesítő Svidrony Gábor amatőr játéka és modoros beszéde a Barátok Közt kezdeteit idézi. A lányok közül a fiatal Dér Denissa meggyőzően hozza a méltóságában sértett, megalázott, de így is felsőbbrendűséget sugalló végzős diáklányt. A lengyel Zbigniew Zapasiewicz szerepeltetését nem egészen értem, mindenesetre érzékletesen mutatja meg a tétova alezredes próbálkozásait. Szabó István is feltűnik egy rövid, de fontos szerepben. Ő alakítja azt a főorvost, aki ráérez a túszdrámában meghúzódó pszichológiai vonalra, és magára ölti az idehaza eddig ismeretlen túsztárgyaló szerepét. Rubold Ödön pedig mesterlövészként folyamatos készültségben várja a tűzparancsot, és a megfelelő pillanatot. A szülőket Pogány Judit és Bitskey Tibor alakítja, a ténylegesnél kisebb jelentőséget tulajdonítva felelősségüknek.
A film egyik nagy erénye, hogy bár kicsit megkésve, de még a szocialista rendszerben, annak utolsó éveiben készült. Így korhű környezetben láthatjuk az eseményeket, a rendőrök egyenruháját, a járműveket, az épületbelsőket, irodákat. Némi betekintést kapunk egy határ menti város életébe, ahol az éber egyenruhások jelenléte a hétköznapok részét képezi, amit ma már nehezen tudunk elképzelni, és valahogy nem is hiányzik.
A számos pozitívum mellett vannak a filmben kihagyott lehetőségek, és érződik bizonyos fokú felszínesség is. A fiúk családjáról, neveltetésükről és korábbi életükről nem sok dolog derül ki. Legalábbis nincs jól megalapozva az a háttérsztori, amelyből egyértelműen következik, hogy túszokat ejtsenek, fegyverrel fenyegetőzzenek, és nyugatra akarjanak szökni. Csupán egy-két utalás történik a magasrangú határőr apa súlyos szülői és szolgálati mulasztásaira. A fiúk filmbeli viselkedése nem igazán egyeztethető össze azzal a képpel, ami a rendelkezésre álló dokumentumok tanulmányozása során kialakul az emberben.
A téma érdekessége okán, a történtek alaposabb ismeretében el tudnék képzelni egy újabb, A martfűi rémhez hasonló részletességű, izgalmas és feszült feldolgozást.
