Nem rossz

2024.04.11 00:42 Elektra Csábiné Zsuzsi Olvasottság: 390x

0

Sziasztok!

Visszatértem ma is egy kicsit, hogy ígéretemhez híven, meséljek nektek a legújabb filmes élményemről, aminek a középpontjában nem más, mint Tom Ripley áll. Előre szólok, ma nem lesz olyan hosszú a beszámolóm, mivel mégis csak egy krimiről van szó. Nem is akármilyenről. De, hogy szavam ne feledjem, annyit azért kivételesen szabad elárulni, hogy a tettes személye, a bűnügy elkövetője abszolút nem kérdőjeles, mivel a sorozat nem rejt semmit véka alá ezzel kapcsolatban. Nincs tehát spoiler veszély, vagy kérdés Tom Ripley személyével kapcsolatban, olvassatok tovább nyugodtan.

Itt tenném hozzá, én azért nem vagyok kriminológus vagy nyomozó, pszichiáter se, így nekem Tom személye érdekesség számba ment, ha mást nem, amiatt is, mert a sorozat nem in medias resszel indul, nem bedob a süllyesztőbe; hanem mielőtt a dolgok benne megtörténnek, azért kapunk rendesen előzményt. Megismerhetjük a körülményeket; sőt együtt ismerkedhetünk mi is a feladattal, amit Ripleynek majd meg kell oldania. Számomra ez érdekes volt. Nem csak tessék-lássék, egy hulla meg egy bűncselekmény, hanem az elkövetőt, azt kellően körüljárjuk, mielőtt aztán a szemünk láttára megy át a sorozat valamiféle „kapj el, ha tudsz” játékba. Jó látni, hogy még egy elkövetőnek is lehet előélete, múltja, stiklijei, na meg, hogy emberből van. Nem rejteget ekkor se zsákbamacskát, természetesen, azt gondolom, tökéletes képet kapunk tettesünkről, már csak abból a szempontból is, hogy mivel is foglalkozik. Persze, ekkor még – a dolgok elején – ki szeret ítélkezni meg következtetni; ne is tegyük! Hanem kövessük végig annak a simlinek vagy svindlinek az útját, ha már belekezdtünk, aminek Tom Ripley is a része lesz. Csak utána törjünk pálcát felette. De ekkor már intenzíven.

Na nem szeretnék a sztoriról mélyrehatóan mesélni, arról viszont igen, hogy valami fergeteges, ahogy a film fekete-fehérben (és végig abban) visszahozza a korabeli Olaszországot. Az épületek, a lépcsők (mármint a forgatási helyszínek, igen) nagyon sokat hozzáadtak, hogy átszellemüljünk Ripleyvel együtt, miközben azokat másszuk fokról-fokra (miközben nekünk is, csak mint neki, teli a hócipőnk a sok lépcsőfordulóval), de hát az ígéret már csak ígéret. Legyen is emberünk bármekkora svindler, azért eleinte még igyekszik alkalmazkodni az újabb és újabb kihívásokhoz, csak néha lehet látni rajta valamit abból, hogy legszívesebben kiszállna. Kifejezetten jó színészt választottak, mert amennyire nem volt szimpatikus eleinte a viselt dolgai miatt; úgy még annyira nem vált azzá, ahogy haladt előre a dolgokkal. Annak ellenére is unszimpatikus maradt, hogy pedig azért megvolt a sütnivalója. Itt jelzem, ez a „sütnivaló” azért feltételes, vagy izé... felkiáltójeles; mert amennyi hibát elkövethet az ember, Ripley azt úgy mindet egyszerre. Tehát ez a „Tehetséges Mr. Ripley” elv megdőlni látszik nem is egyszer, de elnéztem neki, mert a részletek, amiket a film elénk tárt, olyan erőteljesek és impulzívak voltak, hogy kárpótoltak mindenért, amit Ripley elbaltázott menet közben. Ilyen részletek, hogy látjuk teljes közelből az égő cigarettafüstöt, az valami embertelen részlet volt! Illetve a macska lábnyom a lépcsőkön, amiket nem vett észre (direkt nem spoilerezek!). Ezek a részletek! A hamutál. Mikor nem egyszer ráközelített a kamera, hogy szándékosan rossz óment keltsen az emberben a látványa. És sok ilyen volt. („A fények. Mindig a fények.” – ez is egy komoly mondat volt. Huh!)

Tehát a filmrendezőt amennyi díjjal csak lehet, minddel kitüntetném. Erre szoktam mondani, az ördög a részletekben rejlik! És tényleg! Egy krimi, amiben megvan a tettes, megvan(nak) az áldozat(ok), vannak rossz nyomok, mint mikor Marge-ra terelődik a gyanú, hogy gyilkos; tehát megvan gyakorlatilag minden, a szemünk előtt játszódik le, és mégis ül az ember, és nézi, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Ebből hogy lehet valami, miközben egészen a végéig vár és vár, és vár, és vár, és vár, és vár... az ember, hogy a tettes meglesz-e. Vagy megússza ügyesbe. Aztán mikor előkerül a legvégén a gyűrű, és tudjuk, hogy kié, és mindent eldöntetett, megint meg kell ölni egy embert!!! Na ekkor jön a fordulat, a tettes pedig meghajol, távozik angolosan, anélkül, hogy elkapnák... hogy ekkora mákja legyen valakinek! Aki élből béna! Ugye! Mégis elsétálunk vele! Mert jól kijátszotta a lapokat, nem érdemli meg, hogy tettéért elsétáljon, deeee... engedjük el. Aztán az utolsó néhány képkockán megjelenik egy megírt könyv, Marge könyve, amiben bizonyos fényképek magukért beszélnek. Na ez! Ez lesz az igazi fordulat! Amire azt mondja a néző, baaaker!

És igen, szóval ajánlom a filmet minden TÜRELMES krimi kedvelőnek (mert nagyon lassan bontakozik ki, kb. az 5. részre csak a lényeg) és mindenkinek, aki valaha szerette a Sin City füstös, fekete-fehér világát. Noha ez nem annyira elborult film lett, mint egy Tarantino, de azért ahogyan építkezik a sorozat, és azok a piszkos kis részletek, amikért a rendezőt esküszöm, minden különdíj megilleti... Egy szó, mint száz, így is lehet építkezni egy krimiben, mert nem kell, hogy az legyen az elsődleges szempont, hogy ki a tettes; bár mondjuk amondó vagyok, szerencsére! A film előnyére vált a menekülő ember, sokkal inkább ebben az esetben, még akkor is, ha ez az ember egy mekkora egy tehetségtelen kókler! Egyébként nem az! De a hibák, amiket szándékosan beépítettek, mikor írták a történetet, hogy még az is fogja a fejét, aki nem kifejezetten a nyomozgatás híve, azok annyira tudták bosszantani az embert, laikusként is, mert ez a sorozat minden krimihez nem értőnek is való lesz. A közérthető hibák által, amiket a gyilkos elkövet. (Nem átültetni a volán mögé azt, akit megölt, hogy balesetnek tűnjön, csak otthagyni a városon kívül; ez ilyen – mindenki másnak eszébe jutna – hiba! Szóval ilyenekről beszélek. Visszamenni a tett helyszínére taxival. Egyszer... na mi maradt el? De még ekkor sem balesetnek álcázni a gyilkosságot, csak néhány papírt lenyúlni???) Azért lássuk be, emberünk nem született gyilkosnak, szerintem. Ez látszik is. Hát aztán, csak belejött a végére. És meg is úszta...

volna...

ha...

az a könyv...

De végül is megúszta, mert nincs a filmnek második évada!

He-he-he!

Nem volt ez rossz! Csak le kell ülni hozzá, mert nem az a tipikus krimi. Fel kell épülni vele együtt, ahogy a történet is felépül. Illetve menni kell a sodrásával, még akkor is, ha itt-ott az építkezős részek kicsit töltelékesek. Megéri kivárni a nagy kanyart a végére!

Ezt csak azért tudom, mert fel akartam állni előle, nem is egyszer. De jó, hogy nem tettem! Ezt látni kell! Az a cigarettafüst... az egy olyan részlet, meg a hamutál, meg a macskalábnyom, hogy ezt elmesélni sem érdemes, mert nem úgy jön át. De ha látja az ember, pattanásig feszül a húr, higgyétek el.

Köszönöm a filmet a Netflixnek! Sok türelmes „felnőtt” nézőt kívánok még hozzá, aki már nem siet, nem kapkod, mert, mint a csoki: minden harapást ki kell élvezni.