Ez manapság gyakori probléma: ha a kritikusok imádnak egy filmet, a hétköznapi nézők gyakran lehúzzák. Nem feltétlenül azért, mert rossz, hanem mert mást kaptak, mint amit az előzetes sugallt. Az Ad Astra – Út a csillagokba is ebbe a csapdába esett. A marketing akciódús sci-fiként pozicionálta, így sokan, köztük én is, teljesen más elvárásokkal ültünk be a moziba. A végeredmény viszont egy lassan kibontakozó, filozofikus dráma lett – és ez sokak számára csalódást okozhatott.
Pedig a nyitány grandiózus. Az első fél órában a látvány lenyűgöző, a világépítés ígéretes, de aztán a film tempót vált: onnantól Brad Pitt egyszemélyes drámája kerül előtérbe. Pitt remek alakítást nyújt, de a történet teljesen befelé fordul, és akció helyett belső vívódások uralják a vásznat. Ez egyes nézők számára unalomba fulladhat, mert a karakter pszichológiai utazása fontosabbá válik, mint a konkrét cselekmény.
Ezzel együtt egyértelmű, hogy az Ad Astra nem egy hagyományos sci-fi. A kritikusok az év műfaji csúcsdarabjának nevezték, de ez erős túlzás. Sokkal inkább egy művészi lélektani dráma az űrben, mint egy hagyományos sci-fi kaland. Ha valaki a Gravitációt vagy a Hold című filmet unalmasnak találta, annak ezt sem ajánlom, mert ugyanazt a magányos, belső utazásra fókuszáló vonalat követi.
A legnagyobb probléma mégis az, hogy az előzetes félrevezette a közönséget. Ha reálisabb képet festettek volna a film hangulatáról, talán kevesebb csalódott vélemény születik.
