Szörnyeteg vagy zseni?

2024.04.11 00:33 Elektra Csábiné Zsuzsi Olvasottság: 139x

1

Sziasztok!

Ahogy ígértem, jöjjön az amerikai Prométheusz, azaz az Oppenheimer! Noha kezdhetem elölről a filmes élmény megörökítését, minekutána sikeresen kitöröltem az előzőleg leírtakat. Fúú, srácok! Ne tudjátok meg, mennyi karakterről is beszélek (leütésszám), csak sírva fakadnátok! Hogy hogy csináltam? Ne kérdezzétek. Bizonyára túlzásba estem, ami a személyes reflektálást illeti, ezért elnézést is kérek. Kicsit talán tényleg visszább veszek, és inkább kezdem a beszámolót azzal, amit többnyire az élménybeszámolók végére teszek: hogy kinek ajánlanám elsősorban ezt a személyes hangvételű és megrázó filmet. Ami valóban olyan sok érzelmet ébresztett bennem, hogy a nyomdafestéket se nagyon tűrte, biztos ezért veszett oda az elemzés első verziója, épp ezért nem is szaporítanám feleslegesen a szót! Kezdjünk is bele! Bízom benne, hogy így is átjön, mennyire sok gondolatom van a filmmel kapcsolatban. Még így is, hogy szerintem a felét le se sikerült írjam másodjára. Na nem baj!

Tehát ajánlom a filmet, ott tartottam! Természetesen mindazoknak, akik el tudják fogadni, ha egy történelmi katasztrófához a filmesek úgy nyúlnak, ahogy eddig csak kevesen mertek, vagyis a szó legszorosabb értelmében véve emberi vonatkozásban, olyan oldalát mutatva meg ezzel az ismerni vélt igazságoknak, amiket a dokumentumfilmek eddig csak felszínesen kapargattak.

A film elbeszélő stílusa kiváló felületet biztosít ehhez, és az, hogy egyenesen Oppenheimert az atombomba atyját hozza testközelbe, aki egyes szám első személyben el is meséli, mi történt azon az ominózus bázison, amikor is ő és a társai, Szilárd Leó, Teller Ede és a többiek zöld utat kaptak ahhoz, illetve elég pénzt és eszközöket, hogy létrehozzanak valamit, ami annak előtte senkinek sem sikerült. Max. csak részleteiben. Teszi mindezt úgy, mármint Oppenheimer (elbeszélésében), hogy egyúttal vissza is repíti a nézőket azokba az időkbe, amikor is, az első maghasadás megtörtént, illetve az első kísérletek az uránnal, hogy az atombomba létrejöhessen; miközben ezzel egy időben becsöppenünk egy zárt körű tárgyalásra is, aminek az a célja, hogy a tudóst elhallgattassa. Illetőleg pellengérre állítsa, minekutána a férfi befolyása a politikára és közéletre nézve is kezd terhessé válni.

Oppenheimer ezen a tárgyaláson ezeknek az ítészeknek mondja el talán életében először, hogy mi is történt valójában; illetve, hogy mindazért, ami történt, mennyire felelősnek érzi magát, ugyanis, ha ő nem álmodja meg az atombomba gyártásának legtöbb aspektusát, Japán és az ott élő emberek talán soha nem is esnek áldozatául a kialakult fegyverkezési versenynek vagy a megfélemlítésnek, amit, elmondása szerint a hatalom arra akart használni csupán, hogy mindenki mást elrettentsen eleve a fegyverkezéstől, no meg attól, hogy ilyesmivel – mint az atombomba is – egyáltalán kísérletezzenek.

Ezen a tárgyaláson derül ki az is, hogy végül mindenki mással ellentétben, ő maga (Oppenheimer) mennyire szerette volna leállítani a gyártást; főleg miután ráébredt, hogy mit szabadított el. Támogatókat keresve a projekt leállításához, ekkor bár már nem kicsit megkésve. Hogy aztán a többi tudóssal együtt próbáljon meg megálljt parancsolni a későbbi bombázásoknak. Ám mivel ezzel már akkor elkésett (mármint saját fegyvere szabotálásával) mikor legelőször feszegetni próbálta a lelkiismereti kérdéseket – természetesen nem talál társakra. Hanem mind inkább és mind inkább kijjelebb szorul a társadalom perifériájára, ahová, ahogy az ítészek is, úgy a politikai elithez tartozó tagok is, kezdik nyomni, akiknek egyre inkább érdekében áll, hogy ne legyen beleszólása többet, mire használják a fegyvert, amit életre hívott.

A film tehát erről szól.

Egy emberről, aki megalkotott valamit, amit nem kellett volna, és aztán ezt a „bizonyos valamit” úgy, ahogy van, szerette volna semmissé tenni, de már nem lehetett. Mert gyakorlatilag a „találmány” rossz kezekbe került (ld. Nagaszaki, Hirosima), ahonnan meg már végképp nem volt visszaút, mert Oppenheimer saját bevallása szerint is elvesztette felette a felügyeletet, minekutána nem támogatta kellő odaadással a népirtást amire a fegyver elrendeltetett.

Hogy is támogatta volna? Amikor látta, mit okoz, amit oly nagy műgonddal, többedmagával hónapokig dédelgetett, a kérdés jogos! Ettől függetlenül, mivel egyedül őt tették meg mindenért felelősnek, Oppenheimer kénytelen-kelletlen beavatja az ítészek mellett a nézőt is abba, hogy a valóság mennyivel másabb, mint amiről a látszattárgyalás során szó van; hiszen, ahogy a film is körvonalazza, ahhoz, hogy egy ilyen horderejű tömegpusztító fegyver napvilágot lásson, mennyien és mennyien kellenek. Vagyis nem valós az, hogy egyetlen ötlettől – az ő egyetlen ötletétől – jutottak volna el a megvalósításhoz, illetve, hogy két japán várost végül a földdel tettek egyenlővé csak miatta; a tények azonban akkor is őt hozzák ki elsődlegesen fő bűnbaknak, pedig ez korántsem ennyire fekete vagy fehér. Csupán egy olyan embernek a verziója, mint utóbb kiderül, aki mindent elkövetne azért, hogy Oppenheimert lejárassa.

Itt tenném hozzá, az igazság ettől még igazság marad. A tények meg tények. Soha nem szabadott volna, hogy megtörténjen az, hogy akárcsak egy atombomba is felrobban. A feltalálóját épp úgy nem mentesíti az, hogy „de nem így akarta”, ahogyan azokat se, akik még közrejátszottak a megvalósításban (Teller Ede, Szilárd Leó és a többiek). Mégsem tudtam Oppenheimert én személy szerint elítélni, még a film végére se, mert... egyrészről megértettem azt, hogy: mint tudóst, mint „valaminek az első megalkotóját”, őt is beszippantotta az a hév és az a bizonyítani vágyás, ami oly sok feltalálót a történelem során.

(Megalkotni valamit, amire annak előtte senki más nem volt képes, hatalmas dolog.)

Másrészről, én mint néző, el tudtam fogadni, hogy Oppenheimer maga is csak ember volt. És a hibát mint ember követte el. Nem pedig mint ROSSZ EMBER. Így tehát ez az én ítéletem is, ami szerény személyét illeti. Pont úgy viselkedett, mint ahogyan az, egy embertől elvárható.

Mint eseményt, mint rossz cselekedetet, viszont én is azt mondom, kár volt életre hívni az atombombát, mert amit okoztak vele, hét határra szóló lett, mindegy, melyik oldalán is álljon az ember. Ettől függetlenül Oppenheimer csak a kéz volt, amelyik megépítette. A gyújtózsinórt („nagy piros gombot”) nem ő kezelte. Ahogyan azt sem, mihez kezdjenek vele azután, ha már ő sem lesz a képben, hogy akadályozni próbálja a projektet. Egyszerűen nem volt ráhatása többet, amint kikerült a kezei közül. Ami bár szomorú, és nem is teszi soha többet jóvá, amit a háborútól való elrettentés nevében elkövettek, de Oppenheimer ettől nem szörnyeteg. Egy fizikus, aki mindenáron bizonyítani akart, és létrehozni valamit, ami örökre fennmarad. (Sikerült neki, maradjunk annyiban.)

Lényeg a lényeg; a film kifejezetten nagy morális kérdéseket fogalmaz meg és feszeget, attól kezdve, hogy mi mindenre képes az ember – odáig, hogy van amit sosem szabadna feltalálni; de, hogy emiatt a mi „Thomas Shelbynk” szörnyeteg lenne, azt semmiképp nem mondanám. Zseninek hamarább, aki zsenialitása ellenére nagyot hibázott; mondanám, hogy: de hát kivel nem esik ez meg – ám ez sem volna igaz, mert azért konkrét városokról beszélünk, amik elpusztultak, meg az utóhatásokról, amiket a gombafelhők okoztak, és aminek a túlélői, leszármazottai mind a mai napig is halálosabbnál halálosabb kórokban elhunynak. Ezt nem lehet se elfelejteni, se megbocsátani. Az viszont mindenképpen dicséretes, hogy a filmesek erről képesek úgy mesélni – vagy „most már úgy” –, hogy elhiggyük nekik. Hogy ott állhassunk velük, ahol egyszer Oppenheimer létrehozta a maghasadást, miközben hallhatjuk Teller és a többiek véleménynyilvánítását. Én ebben látom elsődlegesen a film zsenialitását. Illetőleg abban, hogy képes volt úgy közelségbe hozni ezt a katasztrófát, hogy meg akarjam érteni, mi miért történt; szóval ha felmenteni nem is tudom őket, mindenképpen ajánlom a filmet megnézésre, mert kiváló emlékeztetőül szolgál arra: attól, hogy mindent lehet, még semmit nem muszáj. Tehát mielőtt megismételnénk mi, emberek a hibáinkat, előbb gondolkodjunk el azon, ami azokat okozta. Sokat tanulhatunk a múltból és egy zseni alakjától, aki bár nem feltétlen akart rosszat, mégis előidézte a bajt hevülete miatt.

Jelenleg bár nem is lehetne aktuálisabb a téma, a különböző háborúk miatt, amiket a fél világ vív (meg szív), de talán pont emiatt, ha valamikor, akkor most mindenképp fontos emlékeztetni mindenkit, hogy rossz dolgok egy pillanat alatt is megtörténhetnek, elég, ha egy ember hagyja kicsúszni a kezei közül a „nagy piros gomb” felügyeletét!

Reméljük, azért nem kell megismételjük a múltat ahhoz, hogy legyen jövőnk, ám addig is, míg reményeink errefelé datálódnak, jó filmezést kívánok, egyúttal további sikereket a SkyShowtime-nak!

Még egyszer köszönöm a filmet! Nagyon komoly munka. Tiszteletre méltó.