Aileen: A sorozatgyilkosok királynője

Sajnáltam Lee-t, most meg pláne, hogy nem csak a Rém című film által, hanem eme dokufilm is jól mutatta, hogy csórikámnak az egész élete egy lejtő volt, süllyesztő a mély gödörbe, tele fájdalommal, lenézéssel, megalázással, erőszakkal. Ajhvé...nem ér... Többdemelte ezt az életet, mert ő csak szeretve szeretett volna lenni, de a sors ezt osztotta neki, és a halálsort.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Ez az alkotás nem pusztán a bűntények felszínes bemutatására törekszik, hanem igyekszik az emberi hátteret is feltárni: Aileen Wuornos személyisége, múltja és társadalmi kontextusa egymásba fonódik. A rendezői döntések – archív felvételek, interjúk, börtönanyagok – gondosan adagolt rétegekben bontják ki azt, hogyan válhatott valaki ilyen tragikus sors részévé. A narráció nem édesíti meg a borzalmat, mégis megmarad méltóságban. A film egyik legerősebb pontja az empátia és a kritikai távolság finom egyensúlya: nem próbálja relativizálni a bűncselekményeket, de nem teszi demonná sem Wuronost. A társadalmi igazságtalanságok, a magány, a kizártság és a rendszer hibái jól érzékeltetődnek, és nem maradnak puszta motívumok – valódi súlyt kapnak. Technikailag letisztult a vágás, sötét tónusokat használ, ami jól illeszkedik a témához. Ugyanakkor érzem azt is, hogy néha a tempó döccen: van, hogy az új információk bemutatása kicsit lassúra sikerül, mintha a film habozna – ez néhol csökkenti a feszültséget. Emellett lett volna helye kissé több hangnak kívülről: több olyan interjúalanyra gondolok, akik nem közvetlenül érintettek, de külső szemlélőként árnyalhatták volna a képet. Összességében viszont megható, gondolatébresztő és emlékezetes élmény — különösen azoknak, akik nem csak a krimiket szeretik, hanem a mögöttes emberi drámákat is értékelik. Ha te is láttad már, kiváncsi vagyok a te nézőpontodra. #Bugonia