Vígh András 40 éves belsőépítész, elvált. Külföldi sikerei ellenére elégedetlen a munkájával, környezetével, és legfőképp saját magával. Nem találja a helyét sehol, társtalan, depressziós. Végül - visszatérő álma miatt is - szakorvoshoz fordul. A pszichológusnő mellett ő maga is keresi a megoldást: mintegy végigjárja addigi élete stációit. Úgy tűnik, lehetetlen újra összerendezni cserepekre hullott életét, megtalálni a szüntelen szorongás, az üresség okát...
Mit mondhatnék, hatalmas elvárásom volt ezzel a filmmel szemben a Cannes ajánlás miatt. De nálam elbukott. Szerintem borzasztóan unalmas és felejthető. Nagyon sajnálom, de szerintem már-már a nézhetetlenség határát súrolja.
A történet szerintem nagyon egyedi, de a színészi alakítások nekem nagyon nem jöttek be. Még Oszteré sem, pedig ő azért névnek számít. Eléggé amatőr film benyomását kelti, lehet, hogy ez akkoriban invenciózusnak tűnt, de mára valahogy nekem eléggé elnyűttnek tűnik.