Hannah Montana: 20. évfordulós különkiadás

Ha megpróbálom félretenni a nosztalgiát, a Hannah Montana 20th film sajnos inkább hagyott bennem hiányérzetet, mint valódi élményt. Alapvetően egy ilyen jubileumi projektnek pont az lenne a lényege, hogy lezárjon, reflektáljon és egy kicsit újra összehozza azt, ami miatt anno megszerettük, ehhez képest viszont inkább csak kérdéseket kaptam. A legnagyobb csalódás számomra az volt, hogy a régi szereplők közül, annak ellenére, hogy a sajtókörúton feltűntek, szinte senki nem kapott valódi szerepet a filmben. Pedig pont az ő nézőpontjuk, visszaemlékezéseik adhattak volna egy plusz érzelmi réteget az egésznek. Ráadásul köztudott, hogy a háttérben voltak konfliktusok és botrányok is, amik teljesen kimaradtak a történetből. Nem feltétlenül a dráma miatt lett volna fontos ezekről beszélni, hanem azért, hogy kapjunk egy őszinte, lezárt képet, hogy igen, ez történt, de ma már rendben vannak a dolgok. Ez így kicsit olyan, mintha direkt kerülte volna a film a kellemetlenebb, de valójában érdekes részeket. Összességében egy szép, nosztalgikus próbálkozás, de pont az hiányzik belőle, amitől igazán emlékezetes lehetett volna: a mélység és az őszinteség.

Jó volt, jó volt, de valahogy mégis hiányérzetem támadt egy kicsit. A régi dalok eléneklése, valamint a történetek felelevenítése, ruhák és a díszlet visszahozatala rendkívül nosztalgikus hangulatot adott. Visszatért Billy Ray Cyrus, Tish Cyrus és N... Többoah Cyrus is, viszont a főbb szereplők, mint Emily Osment, Mitchel Musso vagy Jason Earles valahogy kimaradtak ebből a "találkozóból". Nem akarom összehasonlítani a Jóbarátok évfordulóval, de ott együtt volt a csapat, és bármelyikük nélkül nem is működhetett volna tökéletesen. Összességében jó volt látni, hogy eltelt 20 év, mekkora hatása volt a sorozatnak, és még most is rengeteg embert megmozgat a Hannah Montana-jelenség.