ozemarkuseva

Ha az ember vére a földre hullik, a föld felissza azt.
A 1883 teljesen más, mint amit egy klasszikus westerntől várnál: nem romantizál, hanem kíméletlenül megmutatja, milyen volt valójában a túlélés, dehát ez Taylor Sheridan stílusa. Lassabb tempójú, nyersebb, sokszor kifejezetten nyomasztó, de pont ettől működik ennyire jól. A karakterek esendők és emberiek, a látvány pedig gyönyörű kontrasztot ad a történet brutalitásához. Nem egy könnyű élmény, de mégis magával ragadó. A Yellowstone franchise nagyon jól megtalálta azt a fűszert a sorozatainál, amitől az emberek azt gondolják, hogy minden rossz ellenére szívesen élnének egy ranchon - én legalábbis biztosan. #dutton

A gonosz, halott múmia
A Lee Cronin: A múmia összességében nem lett rossz, de végig ott van benne az az érzés, hogy lehetett volna sokkal több is. Az egész filmen erősen érződik az Evil Dead vibe, ami nem meglepő, hiszen ugyanaz a rendező, Lee Cronin áll mögötte. Látszik, hogy az ő látásmódja nagyon erre a fajta nyers, undorító, kicsit túlzó horrorra van ráállva, és ez működik is. Sőt, néha az az érzés, hogy talán jobban járt volna a film, ha inkább egy új Evil Dead-részként készül el, mert a múmiás-kultuszos vonal nem igazán tud kibontakozni. A szereplők viszont kifejezetten erősek. Mindenki nagyon jól hozza a karakterét, és külön pozitívum, hogy a gyerekszereplők is meglepően jók, ami nem mindig evidens ebben a... több»

Inkább Trash mint Thrash...
A Thrash tökéletes példája annak, amikor egy film azt hiszi, elég egy látványos alapkoncepció, aztán gyorsan kiderül, hogy ez nagyon nincs így. Komolyan, hány tornádós, cápás (vagy jelen esetben ennek kombinációja) filmnek kell még elkészülnie ahhoz, hogy a készítők rájöjjenek: ez önmagában kevés? Egy ilyen ötlet maximum egy jó alap, de ha nincs mögötte rendes történet, akkor az egész nagyon hamar üressé válik. A Thrash azért kicsit érezte ezt, ezért gyorsan elő is rántja a kötelező paneleket: PTSD-vel küzdő lány, aki elveszítette a szüleit, várandós nő (nyilván a szülés is beindul a legrosszabb pillanatban), problémás családi háttérből jövő testvérek, meg persze a mindent tudó megmentő kar... több»

Dráma, dráma, dráma
Vannak azok a filmek, ami nem feltétlenül taglóznak le egyből a moziban, hanem inkább csendben bekúszik a bőröd alá, és még napokkal később is ott motoszkál a fejedben. Na, a The Drama pontosan ilyen. Az egész filmet végig átlengi egy furcsa, tapintható feszültség. Olyan, mintha végig tudnád, hogy valami nincs rendben, csak nem tudod pontosan megfogni, mi az. A karakterek próbálják ezt időnként oldani: párbeszédekkel, reakciókkal, egymás felé tett gesztusokkal, de ez inkább csak pillanatnyi levegővétel. A nyomasztó alapérzés végig ott marad, és pont ettől válik igazán működővé a film. A történet középpontjában egy morálisan nagyon kellemetlen, de annál izgalmasabb kérdés áll: mi a súlyosab... több»

Hol vannak a többiek?
Ha megpróbálom félretenni a nosztalgiát, a Hannah Montana 20th film sajnos inkább hagyott bennem hiányérzetet, mint valódi élményt. Alapvetően egy ilyen jubileumi projektnek pont az lenne a lényege, hogy lezárjon, reflektáljon és egy kicsit újra összehozza azt, ami miatt anno megszerettük, ehhez képest viszont inkább csak kérdéseket kaptam. A legnagyobb csalódás számomra az volt, hogy a régi szereplők közül, annak ellenére, hogy a sajtókörúton feltűntek, szinte senki nem kapott valódi szerepet a filmben. Pedig pont az ő nézőpontjuk, visszaemlékezéseik adhattak volna egy plusz érzelmi réteget az egésznek. Ráadásul köztudott, hogy a háttérben voltak konfliktusok és botrányok is, amik teljesen ... több»