ozemarkuseva

Nosztalgia és önreflexió határán
A Sikoly 7. összességében pozitív élmény volt számomra. Kifejezetten erős döntésnek érzem, hogy a film visszahoz régi karaktereket, miközben újakat is beemel a történetbe. A nosztalgia nem öncélú: a múlt súlya, a trauma és annak következményei valódi érzelmi réteget adnak a cselekménynek. A traumatizált anya karaktere ugyanakkor ismerős toposz a modern horrorból. Bár működik a történetben, nehéz nem párhuzamot vonni más franchise-ok hasonló megközelítésével. Ez nem feltétlenül probléma, inkább azt jelzi, hogy a műfaj jelenleg ugyanazokat a félelmeket dolgozza fel. A slasher-elemek erősek. Több jelenet kifejezetten jól felépített, a feszültség adagolása és a halálesetek megkomponálása méltó a... több»

Itt senki sem ártatlan
Alapvetően szkeptikusan állok a török sorozatokhoz, mert gyakran érzem azt, hogy ugyanazokat a drámai paneleket pörgetik újra. Az ártatlanság múzeuma viszont meglepett: érzelmes volt, volt benne finomság, és az atmoszféra is működött. A karakterek éltek, nem csak „szerepeltek”, ezért az elején kifejezetten jól csúszott. A gond nálam a vége felé jött: a történet egy ponton már hihetetlen lett, és őszintén szólva kicsit el is untam, annyira, hogy inkább rákerestem a befejezésre. Ráadásul megint előkerült az a manapság túlhasznált megoldás, hogy egy főszereplő halálával próbálják „megütni” az érzelmi csúcspontot, de ez sajnos már nem elég és inkább kezd kiszámíthatóvá válni. Összességében nem r... több»

Amikor a Yellowstone találkozik az NCIS-szel
Volt szerencsém egy igazán színvonalas premier előtti eseményen megnézni a Marshals első részét, ami alapján egyelőre nehéz határozott ítéletet mondani, de az már most érződik, hogy bár a sorozat a Yellowstone-univerzum része, hangulatában eltér az eddig megszokott vonaltól. Témájában továbbra is komoly, de tónusában kicsit könnyedebbnek hat, és jelenleg nem érződik, hogy akkora tétje lenne a történéseknek, mint a Yellowstone vagy az 1883 és 1923 esetében. Emiatt az egész inkább egy lazább, „hetentenézős” élménynek tűnik, nem egy érzelmileg letaroló drámának. A karakterek alapvetően érdekesek, de a köztük lévő dinamika még nem állt igazán össze. Egy rész után ez persze teljesen érthető, de ... több»

Ütős, de nem annyira
A Yellowstone-t 1923 után kezdtem el nézni, és szerintem ez erősen meghatározta, hogyan éltem meg a sorozatot. Az 1923 feszesebb, tömörebb, drámaibb; ehhez képest a Yellowstone nekem sokszor túl volt húzva. Nem rossz értelemben, inkább olyan „amerikai sorozatosan”: minden konfliktus kap még egy kört, még egy veszekedést, még egy fordulatot, mintha nem tudnának időben megállni... Viszont a hangulat brutálisan erős. Az a vadnyugati modern melankólia, a poros ranch, a feszültség a természet és az üzlet között, ebben a Yellowstone nagyon tud. Van benne valami őszinte, nyers világfájdalom, amit nehéz nem érezni nézőként. A karakterek viszik a hátukon a sorozatot. John Dutton figurája klasszikus, ... több»

Minden filmbe Iron Maident!
Hétvégén megnéztem a 28 évvel későbbet, és komolyan, ritkán érzem azt egy folytatásnál, hogy ennyire telibe talált. Főleg egy „középső” résznél, ami általában csak tölteléknek van ott két jobb film között. Itt viszont egyáltalán nem ez volt az érzésem. Inkább olyan, mintha az első rész véget sem ért volna igazán, csak ment tovább a maga sötét, kilátástalan medrében. Ami elsőre nagyon fura, de közben pont ettől működik ennyire jól: alig vannak benne zombik. Mégis az egyik legerősebb „zombis” filmélményem lett. Mert itt nem a fertőzöttek a legijesztőbbek, hanem az emberek. Az, ahogy szépen, lassan lecsúsznak, ahogy a túlélés nevében mindent megmagyaráznak maguknak. Ebben a filmben nem a világ... több»