Életünk apával

Én kimondottan kedvelem Ruffalo alakításait, itt meg pláne erősen adta a bipoláris apa szerepet. Nem mondom, hogy többször nézős, de egyszer érdemes, hiszen amellett hogy valós történetet dolgoz fel, sok családban szintén felfedezhető s megélhető ez ... Többa fajta betegség a mindennapokban. Kicsit a Boldogság nyomában című film érzetét keltette bennem, és pontosan ezért is éreztem ugyanazt ott is, mint eme alkotásban...azt a tiszta szívből szorongásosan drukkolást, hogy némiképp pozitív story, és film befejezést kapjam.

Sajnos a történet igencsak életszagú, amely nem is véletlen, hiszen a rendező gyermekkorát mutatja be. Számomra az ügyes színészi alakítások mellett ennek a filmek abban rejlik az erőssége, ahogy a kislányok viszonyulnak az édesapjukhoz. Többször is ... Többérzékelhető, hogy szégyellik őt, hiszen mániás periódusában kissé túlpörgi a dolgokat és zavarba hozza őket a barátaik előtt, depressziós időszakában pedig rendetlenséget csinál a házban és nem hajlandó elmosogatni. Ennek ellenére, Cam igazán jó apa, akit a gyerekei minden hibája ellenére is szeretnek és ez a zárójelenetben egyszerűen és tökéletesen van ábrázolva. A másik momentum is tetszett, nevezetsen az, ahogy Zoe Saldana, az anya karektere azt a döntést hozza, hogy családja érdekében elhagyja gyerekeit, hogy diplomát szerzhessen és sikerüljön megszereznie a megélhetést biztosító állást. Így egy kissé átfordulnak a férfi-női viszonyok, ám mind Cam, mint Maggie kiveszi a részét abban, hogy ez a kissé diszfunkcionális család mégis családként tudjuk működni. Egy kedves történet, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, aki szereti a családi drámákat és szeretne látni egy különleges ábrázolást arról, hogy milyen lehet együttélni egy mentálisan sérült emberrel.

Nagy hibám, hogy nem tudnám kellő mértékű toleranciával fogadni egy bipoláris személyiségzavarban szenvedő ember extrém tetteit, cselekedeteit. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy betegség, és az adott egyén nem felelős a dolgaiért, ennek ellenére ne... Többhezen tudnám elviselni. Cameron (Mark Ruffalo) viszont nem élt a lítiumterápia lehetőségével, pedig a betegek mániás tünetei 60%-ban javulnak a használata során. Éppen ezért a sok lelkendező vélemény ellenére én a filmet meglehetősen közepes darabnak tartom. A két „cukipofa” kislány szerepeltetése is hozzájárult az értékelésemhez. A siker elérése érdekében a gyerekek mellett rövid ideig még egy kutyát is szerepeltettek, de az okos eb az első adandó alkalommal szélvészként elfutott. A helyébe én is ezt tettem volna. A mondás szerint: ízlések és pofonok különbözők, én nem kedvelem Ruffalo alakításait, bár itt minden színészi adottságát bevetette. Családi filmnek elmegy, bár igazán emlékezetesnek nem nevezném.

Kicsit fura volt Mark Ruffalot kisgatyában szaladgálva látni, de egyszer meg lehet nézni. Vannak benne élvezetes részek és kicsit unalmasabbak egyaránt.