Gáll István

0

Gáll István író 1931. december 28-án született Budapesten. 1949-ben érettségizett, két év múlva a határőrséghez hívták be katonának. Kezdetben Sopronban, majd a déli határon teljesített szolgálatot mint aknaszedő. A honvédségnél megbetegedett (Bechterew-kór), ami az egész további életét meghatározta. 1954-ben leszerelt, és a Szabad Hazánkért, illetve a Néphadsereg című lapok munkatársa lett. Három évig az ELTE hallgatója volt magyar–történelem szakon.

1958-tól a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott, 1963–1965 között Tatabányán élt írói ösztöndíjjal. 1968-tól rajzfilmdramaturgként tevékenykedett, 1971-től az Új Írás munkatársa volt egészen haláláig.

Az 50-es évek közepén jelentkezett először irodalmi művekkel; népmeséket dolgozott fel versekben, elbeszélő költeményekben. A 60-as évek elején indult el a tényleges pályája kisregényekkel, elbeszélésekkel, amelyekben rendszerint fiatalokat (munkásokat, értelmiségieket) ábrázolt, erkölcsi problémák hátterébe állítva őket. A 70-es évektől több regénye is megjelent – köztük például a talán leghíresebb műve, A ménesgazda –, amelyek fő élménye a Rákosi-korszak diktatúrája volt. Elítélte az erőszakot, humanista elveket hirdetett.

Több írását megfilmesítették, illetve rádiójátékként adták elő. 1967-ben és 1976-ban József Attila-, 1978-ban Kossuth-díjat kapott. 1982. október 20-án halt meg Budapesten.