Rég láttam ennyire megkapó és izgalmas – részben látványos – előzetest, mint az Overlordé. Nagyon vártam a premiert, de sajnos a film elkerülte a hazai mozikat. Kár érte, mert messze többet nyújt, mint a megszokott B-kategóriás produkciók. Már az is árulkodó jel, hogy a kíméletlen Rotten Tomatoes értékelései között is stabilan 80% körül áll.
A történet egyenesen a mélyvízbe dob minket: egy feszült, tízperces bevezető alatt ismerjük meg a főhősöket, akik egy háborús bevetésre készülnek. A karakterek sajnos nem kaptak túl mély jellemábrázolást, így be kell érnünk azzal, amit ebben a rövid időben megtudunk róluk.
Amikor a bonyodalom beindul, a film hosszabb ideig megőrzi a klasszikus háborús thrillerek hangulatát, feszes tempóval és remekül adagolt feszültséggel. A cselekmény aztán fokozatosan csúszik át az előzetes által sugallt, elborultabb horrorirányba – meglepően látványosan, mégis kellő komolysággal. Ami számomra kiemeli az Overlordot a tucatfilmek közül, az az, hogy bár a történet egy ponton átlépi a realitás határait, mégsem válik gagyi zombifilmmé. Végig megmarad az autentikus háborús atmoszféra, ami különösen ritka ebben a műfajkeveredésben.
A lezárás kellemes meglepetést okozott: nem gyalázza meg a történelmi kontextust, hanem egy „eltitkolt eseményként” tálalja az egészet – így a néző az elborultabb elemeket is könnyen elfogadhatja. Haverokkal sokszor beszéltünk arról, hogy a Return to Castle Wolfenstein videojáték tökéletes alapanyag lenne egy filmes adaptációhoz. Nos, ilyen adaptációra még várnunk kell, de eddig az Overlord áll hozzá a legközelebb.
J. J. Abrams neve mindig jó ajánlólevél, és bár a film nem rendelkezett óriási költségvetéssel, a látvány így is kimagasló. Legyen szó háborús filmek vagy horrorok rajongóiról, mindkét tábor tehet vele egy próbát – szerintem pazar példája annak, hogyan lehet jól ötvözni a két műfajt.
