Előrebocsátom, hogy a filmnek több az értéke, jobb annál, mint amennyire értékeltem. Nem sokkal, de úgy 7/10 környékéig felmehetne. Tulajdonképpen egy nettó pszichológiai esettanulmány, csak én végig agylobot kaptam tőle, engem széttriggerelt az, ahogy az erőszakosabbik főszereplő nonstop irritáló fejhangon ontotta magából a b*romságot, és erőszakolta a környezetét.
A felállás az, hogy van egy kábé kétezer fős lakosságú okcitán városka, és ott nézhetjük másfél órán keresztül a helyi ifjúság (egy maroknyian lehetnek) két tagjának lelki elakadásait. A városka különben szép fekvésű, történelmi hangulatú, de totál kihalt. A filmben összesen néhányszor halad el benne autó, a fiatalok az utcán cseszik a rezet, ahol rajtuk kívül összesen kb. 5 embert látunk, ebből egy az ablakban porol valami rongyot.
A két főszereplő az egybites egyszerű Dog („Québec messze van Kanadától?”), aki a nála műveltebb, de nem intelligensebb, narcisztikus p*cs, Antoine bűvkörében vergődik. Antoine, avagy ahogy a filmben hívják a családnevén, Mirales a film elejétől fogva rohadtul sok, folyamatosan túltolja magát, és valamiért senki nem vágja nyakon, hogy csillapodjon már le. Valószínűleg attól fél, hogy ha egy pillanatig nem jönnek belőle szavak, akkor eltűnik a világból, nem fogják észrevenni, hogy létezik. Eközben állandóan inzultálja és kontrollálni próbálja a környezetét, különösen Dog haverját.
Ebbe az egészségtelen helyzetbe csöppen bele Elsa, aki a terápiás esettanulmányban a normalitást hivatott képviselni. Érthetetlen módon összejön a jámbor de suttyó Doggal, ami kivágja a biztosítékot az erőszakos haverjánál, aki vetélytársként kezeli a csajt, amire két oka is van. Az egyik ugye, hogy kit fog használni, ha Dog a csajjal lóg. A másik, hogy mi lesz, ha a csaj a normalitásával megfertőzi a mulya Dogot, és az öntudatra ébredve véget vet a kihasználásának.
Vannak még a filmben balhés romák, ami nem is értem, hogy a mai polkorrekt rendszerben hogyan ment át a sanzonbizottságnál. Ja igen. A film egyik tanulsága a pszichológiai tanítás mellett az, hogy ne karcoljatok méteres p*csöt roma gengszterek Porsche Cayenne-jének a motorháztetejére.
A film végére bekövetkező jellemfejlődés számomra nem volt hiteles, nem volt tetten érhető a kiváltó ok, illetve amit annak ábrázol a film, az nem elégséges a jellemfejlődés kiváltásához.
A filmet az 1985-ös születésű Jean-Baptiste Durand írta és rendezte, neki ez az első nagyfilmje, hát majd belejön, van potenciál a gyerekben, csak még ki kell nőnie magát.
53 Kóbor kutya (2023)
Dog és Mirales gyerekkori barátok. Egy dél-franciaországi kis faluban élnek, és napjaik nagy részét az utcán lógással töltik. Hogy elüsse az időt, Mirales a kelleténél... több»
Ez a nézőpont, miszerint Mirales narcisztikus, és Elsa képviseli a normalitást, könnyen tévútra viheti azt az érdeklődőt, aki ezen kritika alapján dönt, hogy mi legyen az esti filmes program.
Bár lehet, csak engem gondolkodtat el, hogy a vidéken átmenetileg unaloműző r*b*nckodas, mitől hivatott a normalitást képviselni. Vagy kinek? Vagy hol?
Mirales esetében pedig igaz, hogy tényleg hajlamos sok lenni, mi több, üzemszerűen sok, de valamilyen más jelzőt vagy diagnózist érdemel, mint „narcisztikus”.
Ha jobban megfigyeljük, Ő mindenkivel törődött. Igyekezett hozzájuk tenni, a kedvükben járni. A viselkedése jó ügyet szolgált, nem a saját személyes érdekeit.
„A sötétség mélyen is szeretet volt.”
Ha hiperaktív és extrovertált jelzővel illetjük, az szerintem közelebb esik a realitáshoz, mint a női magazinokban rojtosra koptatott esernyő alá narcisztikusozás.
A többivel, amit írtál, lehet azonosulni.