Szeretek a pozitívban járni, és olyan történetekről írni, amelyek konzekvensen építkeznek, megtervezettek, és ne adj' isten, még jól kivitelezettek is. Adott azonban néhány olyan alkotás, amelyektől védeni kell másokat, hiszen azok képesek lehetnek gúnyt űzni halandóságunkból, és úgy tekinteni a nézőként feláldozott drága időnkre, mintha az istenek nagyvonalúságával ajándékozhatnánk meg minden mérgező ötletkeveréket. Ez utóbbi katyvaszok közé tartozik az M. Night Shyamalan által írt és rendezett A csapda című film is (számomra).
Nem mondom, nekem is van felelősségem ebben a találkozásban, hiszen az ajánló alapján már gyanús lehetett volna, hogy sem a rendőrök, sem egy valamire való sorozatgyilkos nem hozzák magukat olyan lehetetlen helyzetbe, amiből ez a sztori akar építkezni.
Egy apuka elkíséri lányát egy (amúgy egész kellemes) koncertre, ami tk. egy zárt, több ezer fős tömegrendezvény. Majd idővel kiderül, hogy az apukánk sorozatgyilkos, a koncert helyszíne pedig egy neki felállított csapda, ahonnan már nem szabadna kijutnia. Vagyis így gondolta a meglehetősen idős, FBI-os, ősz hajú, vélhetően az emberhiány miatt a nyugdíjból visszahívott főnyomozó asszony, aki egyébként – ha jól értettem – a főhősünk anyjának egy pszichológiai megfelelője. Ezzel meg is kezdődik azoknak a lélektani „tartalmaknak” a kínzó sorozata, amelyekből véleményem szerint egyet sem sikerült kellő hatékonysággal beágyazni a történetbe. Visszatérve az alaphelyzethez.
Egész jó dramaturgiával mutatják be az elején zajló eseményeket, feszültségkeltésből erős közepes, ahogy a szereplők aspektusában végigvisznek a koncerten. Nekem is hasonló koncertélményeim vannak, a hitelesség azonban hamar omladozni kezd, amikor Cooper (a főhős főgonosz) váratlanul odalép egy férfihez, történetesen a szereplőként jelenlévő rendezőhöz, akiről kiderül, hogy a fellépő sztár nagybátyja.
Érted? Így a semmiből, de ő az. Ezzel megnyílik az egérút a backstage felé, és elkezdődhetne egy izgalmas üldözés, ami helyett kapunk egy erőltetett fordulatokkal telepakolt, számháborúnak is alig nevezhető szaladozást. Nem volt elég, hogy nem gördült be magától ez a történet, jött az első sokkhatás. Amikor közeliben megjelent a képernyőn a rendező lánya, azaz a koncertező sztárénekes, nekem végleg leoldott az agyam a cselekményről. A számomra egyértelműen CGI-jal alkotott karakterről később kiderült, hogy hús-vér ember volt, így hát még most is azon morfondírozok, hogy a világítás, a smink vagy a színészi játék vezetett ennyire félre, de az sem kizárt, hogy ez egy újabb halálos keverék volt a készítők részéről.
Sajnos, ezen már nem tudtam túltenni magam, pedig a történet még tartogatott „meglepetéseket”, még képtelenebb fordulatokat, amikkel már a komédia határa felett játszottunk ugróiskolát, hol ide, hol oda. A végjátékban látható sokkolós menet egyértelműen a Csupaszt pisztolyok hangulatát idézte. Aki igyekezett műfajban tartani a filmet, és akit megillet némi dicséret, az Josh Hartnett. Alakítása jó példa arra, hogy a színészi játék önmagában nem visz el a hátán egy filmet, és bár nem mondanám, hogy nem filmes közhelyek csüngtek le a mimikájáról, de ő legalább hű maradt a nagyon rosszul megírt Hentes karakteréhez. Jellemző a fényképezésre, hogy premier plánban látjuk a párbeszédek résztvevőit, akik emiatt monologizálnak a kamera előtt, nos, elképzelésnek jó volt, de ezzel a gyakorisággal és egy ilyen sivár szövegkörnyezetben ezt is meglehetősen műfajidegennek érezzük.
És végezetül – miért egy sorozatgyilkost állítottak a középpontba? Nem tudom, én végig a történeten kívülállónak éreztem őt, mintha egy hirtelen jött alaphelyzetbe egy másik történetből írtak volna át egy karaktert, hogy végül egy egész estés mozi kerekedhessen. (Csakhogy ez nem kerekedett, hanem szétfolyt.)
Visszaugorva a cselekményhez, őszintén szólva nem is fordulatokat látunk a filmben, hiszen azok jó esetben elő vannak készítve, még jobb esetben visszautalnak olyan eseményekre, amelyek addig elkerülték vagy a peremén táncoltak tudatunknak, hogy aztán a megfelelő pillanatban kilépjenek a fényre. Ebben a filmben nem fordulatokat látunk, hanem csapongást, egy egyszerűen türelmetlen és elnagyolt cselekményvez... vagyis cselekményszerk... vagy valamit.
