Az Örökséget több helyen úgy aposztrofálták, mint az év horrorfilmje, melynek az a bravúr is sikerül, hogy megreformálja a műfajt. Noha ezek a dicsérő szavak szerintem kissé túlzóak, azt semmiképp sem vehetjük el a filmtől, hogy elképesztően erős, a játékidő jelentős részében nyugtalanító, sőt nyomasztó atmoszférával bír. A fenti dicshimnuszt azért sem érdemes kész tényként elkönyvelni, mert nem tisztán horrorral állunk szemben, sőt a legmélyebb emberi dráma, a gyász feldolgozása és megjelenése legalább annyira hangsúlyos elem, mint az ijesztgetés, ha nem hangsúlyosabb. Ami pedig a félelemkeltést illeti, nos itt valóban beszélhetünk nem szokványos elemekről.
Olyan eszköztárat használ, ami nem a bevett reakciók (ld. jump scare) kiváltását tűzi ki célul, sokkal inkább akar egyfajta kényelmetlenség érzetet kelteni a nézőben. Nem ritkán használja a képi és hangeszközöket az elidegenítés megvalósítására is. Nem érne persze semmit mindez, ha nem lennének fantasztikus színészek, hogy eljátsszák.
Túlzás nélkül állítom, hogy a történet minden szereplője rendkívüli alapossággal van megírva, a történetben helyük van, így a színészek brillírozhatnak. Első sorban Toni Collette szenzációs. Egész végig sikerül bizonytalanságban tartani a nézőt karaktere integritását illetően, mindezt elképesztően széles palettával, ami az érzelmeket illeti. A rendezés bravúros, különösen értékelendő ez annak tudatában, hogy első filmessel van dolgunk. Számomra egyetlen olyan eleme volt a filmnek, ami miatt nem tudok őszintén örülni, az alaptörténet, illetve annak kifutása. Ebben a szegmensében nem éreztem azt a fajta forradalmiságot, mint a film más aspektusaiban. Nem unalmas, vagy bántóan repetitív, csak nem is újszerű. Szerencsére a csavarok azért kellően fel tudják dobni. Nem ront ez nagyot a film megítélésén, csak szerintem pont ettől nem mérföldkő, csupán egy szuper hangulatú mozi, amit persze vétek lenne kihagyni.
