A kétarcú

2023.08.13 23:20 Kapszaicin Olvasottság: <100x

1

Ez a film mindent eltalált. A színészek, a cselekményszál, a letisztult képi világ, a felépítés, a lélekábrázolás tökéletes összhangban meséli el a megtörtént eseményre épülő történetet. Jessica Chastain és Eddie Redmayne színészi játéka nyújtja a film esszenciáját. Maximalista alakítás egy minimalista filmben. Minden rezdülésük önazonos a szerepükkel, és a feszültséget is kimért, precíz ritmusban adagolja a rendezés.

A néző empátiája, beleérző képessége nem marad kiaknázatlanul. A kedves, jóságos álarc mögött rejlő elkövető lelepleződése a kanti kategorikus imperatívusszal szembesít. Ugyanakkor rendkívül nehéz helyzet elé állítja Am-t (Jessica Chastain), akinek nem lennénk a helyében. Bizonnyal az ő helyzetkezelése, megterhelő pszichikai válsága váltja ki a legintenzívebb figyelmet, mert akaratlanul is elképzeljük, hogy mi mit tennénk, ha mi lennénk Amy. Emberségből mutat példát egy embert próbáló szituációban.

Kérdésként merül fel, hogy ő kit ismert meg valójában, és ki maradt számára Charles? Egy odaadó jó barát, vagy a gyilkos? Vagy épphogy mindkettő? Itt jön képbe Charles Cullen, azaz Eddie Redmayne, akinek hiteles alakítása forrasztja egymásra a két szerepet. Talán tényleg ilyen ambivalens jellem mögött működnek a pszichopata sorozatgyilkosok, mint akit ő életre hívott. A páros alakításának metamorfózisa során egy olyan precedens értékű viszonyt játszanak el élethűen, amiben Amy nem felejti el, hogy először a barátot ismerte meg, mi több, meg is szerette. Amy karaktere irgalmatlanságot követelt, de az ijedtségével párhuzamosan nem a gyűlölet tört benne felszínre. Ez a reagálás olyan sématörést mutat fel a nézőnek, ami mélyen elgondolkodtató. Általában klisészerű, megszokott, kissé unalmas emberi válaszreakcióval szoktak a filmek továbbmenni. Itt nem ez a helyzet, mert Amy minden felruházott érzelmet kizárva a veszély elhárítására törekszik. Kiváló alakítást láthatunk Jessica Chastaintől.

A másik kérdés, hogy kit látott Charles Amyben? Barátot, vagy egy potenciális prédát? Vagy egy fedőszemélyt, aki mellett elkövethette tetteit, hiszen senki nem gyanakodott rá. Vagy mindezeket együtt? Ezzel a kérdéssel nehéz bármit kezdeni, mert arra nincs bocsánat, amit az álarca mögé rejtett. Lehet, hogy nem is jó szó az álarc. Annyira eggyé válik a jó és a rossz a karakterében, mintha számára természetes lett volna mindaz, amit elkövetett, mintha feljogosítva érezte volna magát. Ezt reagálja le megfelelő lelki tartással Amy is, aki felismerve a helyzet veszélyes voltát azonnal cselekszik. Lelkiismeretessége életeket mentett meg. Odaadóan művelte hivatását.

Az utolsó kérdés pedig, hogy nem bukott le Charles olyan hosszú ideig? A film fordulópontja rámutat, hogy milyen sokat számít, ha valaki a saját hivatásának gyakorlása közben tisztában van azzal, hogy felelősséggel tartozik másokért. Egy kórházban az ápolók gondjaira vannak bízva a kiszolgáltatott emberek. Charles a sokadik intézményben járt, mire lebukott. Amy barátnője rávilágított, hogy már nekik is gyanús volt, ennek ellenére valahogy mégis folytathatta ámokfutását szép csendesen. Ijesztő ebbe belegondolni.

Egy ilyen szörnyűséges helyzetben felismerni az elkövetőt, majd a saját felelősségünket, és bátran cselekedni nem is olyan egyszerű. Maximálisan át lehetett érezni azt a lelki súlyt, amit Amy cipelt végig a kettejük között átalakuló interakcióban. A drámai feszültség ebben a megváltozott kapcsolati dinamikában érvényesül a legtisztábban. A színész karaktere, Amy a filmben színésszé válik. Kicsit olyan, mint a Mise en abyme, színész a színészben. Hiszen a fordulópont következtében már csak hihetően próbálja játszani a barátot, a kedves kollégát, nehogy félelmei, nyomasztó érzései lebuktassák őt. A lenyűgöző, megrendítő színészi játéknak köszönhetően ez nem egy egyszer nézhető film, de elsőre is éppen eléggé sokkol.