A film 60%-ánál járok, és azon agyalok, hogy hol van a készülékemben a hiba. Az általam követett minden mozis portálon szuper magas az értékelése, valamint a szöveges vélemények is egekbe magasztalóak. Tehát ez kétségtelenül egy zseniális darab, csak én vagyok hülye hozzá. Legalábbis elsőre ezt gondoltam, de aztán másra jöttem rá. Később kifejtem.
A kivitelezés magas szintű, vizuálisan mindenképpen: tele van gondosan beállított képekkel, ahol a városi látképek, naplementék és szobarészletek váltakoznak. Kevés a beszéd, rövidek a mondatok. A szavak helyett a csendek beszélnek, de nekem nem mondanak annyit, mint amennyit a lelkes kritikusok beléjük hallanak.
Szerelmi és spiri rétege van a történetnek, legalábbis a rendező szándéka szerint. Azonban a karakterek sterilizáltak, nem látszik rajtuk az a mély érzelem, ami a két koreait összeköti, de hasonlóan távolságtartó a csaj New York-i barátjának karaktere is. Még nem jöttem rá, hogy mire megy ki a játék, miért távolítja el a rendező a színészeket az általuk játszott szerepek karakterétől. Ha a végén végignézem, az a kíváncsiságom miatt lesz, hátha rájövök, hogy mi volt a cél.
Kicsi spoiler:
Van két szöuli gyerek, köztük gyerekszerelemmel. Ezt mondják legalábbis, amikor felnőve visszaemlékeznek. Hát, tényleg láttuk őket gyerekként a film elején, de valójában csak fejben gondolhatták a nagy érzelmet, mi ehelyett "csak" barátságot érzékelhettünk. Aztán a lány a családjával az USA-ba vándorol ki, és megszakad ez a gyerekkori kapcsolat. 12 évvel később láttuk őket szkájpolgatni, aztán ismét szünet. Aztán megint találkoznak, és megint óriási a távolságtartás. Aztán vége.
Soha nem léptek egymás felé, aztán megállapítják, hogy ez ilyen reinkarnációs dolog, nem dobott nekik elég nagy esélyt a gép. Közben a csaj amerikai barátja néz, mint hal a szatyorban. Hát ez nem kicsit lúzer viselkedés, olyan, mint amikor tizenéves gyerekek a közösségi médiában posztolják, hogy keresem azt a lányt, akivel ma reggel találkozott a tekintetünk a gödöllői héven, piros kabát volt rajta, és az x megállónál szállt le. Cseszd meg, hát most már ne keresd! Ott volt, benne a piros kabátjában, és amikor ott volt, te nem szóltál hozzá, most meg keresed, helló. Spoiler vége.
Közben talán kiderült, hogy amíg itt fogalmazgattam, lement a film maradéka, így már végig láttam. És nem, nem derült fény arra, hogy a karakterek miért voltak sterilizálva. Lehet, hogy ez a koreai módja az érzelmek ábrázolásának, hogy nem igazán ábrázoljuk, hanem csak eljátsszuk, hogy ábrázoljuk azokat. Nem tudom, erről van-e szó, mert néhány rossz kezdeti tapasztalat miatt a koreai filmeket messzire el szoktam kerülni, ezt most az A24 iránti pozitív elfogultságom miatt próbáltam be, meg mert különben is amerikai koprodukció, tehát nem tisztán koreai.
A spiri vonal a reinkarnációval, meg in-yun magyarázatokkal (lásd a filmben, nem fejtem ki), a 12-es szám ismétlődése (12 évesek voltak, aztán 12 évvel később...), és a nagy képek visszatérő naplementékkel, a meditatív hangulat stb. azt sejtetik – fogalmazzunk erősebben: a rendező azzal hiteget minket –, hogy itt nagyobbat kell gondolnunk, mint ami magától értetődő lenne, oszt ezt szófogadóan be is nyalja mindenki.
83 Előző életek (2023)
Nora és Hae-sung elválaszthatatlan gyerekkori barátok voltak, de útjaik elváltak, miután a kislánynak el kellett költöznie. Két évtizeddel később újra megtalálják egymást az... több»
