Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra; ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szemben ülő szimpatikus idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak. Ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes, szüntelen zümmögéssé olvadva. Vannak történetek, és közben van sors. Ennek a sorsnak olykor semmi köze sincs magukhoz a történetekhez. A sorsnak saját történetei vannak és saját ideje.
