A Panelkapcsolatok Tarr Béla egyik legkiemelkedőbb alkotása, amely a szocialista Magyarország unalmas, rideg, beszűkült valóságát eleveníti meg. Nem sok filmet láttam Tarr Bélától, ezt igen, mikor az animációs képzésen megkaptuk megnézendő és feldolgozandó film gyanánt.
Amikor megnéztem Tarr Béla Panelkapcsolatok című filmjét, úgy éreztem, mintha egy lakótelepi lélekrajzba csöppentem volna, a párhuzamos emlékek érzése néhol megcsapott, hiszen sokunk nőtt fel panelban és lakótelepen.
A film nyomasztó atmoszférája, a fekete-fehér képi világ és a lassú, súlyos tempó miatt kicsit nehezemre is esett megnézni. A film két fiatal pár (Pogány Judit és Koltai Róbert) házastársi kapcsolatát követi, akik ugyan együtt élnek, a közelség mégsem jelent valódi kapcsolatot. Az elidegenedés, az egyhangú hétköznapok, a kényszeres együttlét és a magány fájóan tárulnak elénk.
A fekete-fehér felvétel nemcsak esztétikai döntés, hanem metafora is. Az élet színtelenségére, jellegtelenségére és a remény hiányára utal. A film hűen tükrözi a korszak magyar társadalmát és azt is, ami ma is aktuális, hiszen a modern városi magány, a kapcsolatok elapadása hasonlóan gyötri az embereket. (Bár azért zárójelben megjegyzem, hogy a mi korszakunk gondjait részben a digitalizáció is okozza, ami ahelyett, hogy összehozná az embereket, sok esetben egy üvegfalon keresztül nézve eltávolítja).
Abban a korban párkapcsolati nehézségekkel pszichológushoz fordulni, és terápiában feldolgozni nem volt bevett szokás. A mi korszakunkban úgy gondolom, a lehetőségeink ebből a szempontból szélesebbek.
Tarr Béla a Sátántangóval vált világhírűvé, viszont már itt megalkotta egyik legmaradandóbb művét. A rendezőt a Pride megnyitóján lehetett élőben látni legutóbb, amikor nehéz állapota ellenére is kiállt a színpadra, és felolvasta az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát (1948) emlékeztetőül mindenki számára.
