Éhes szívek

Minden a helyén volt ebben a kivételes filmben; végre nem egy átlagos, kiszámítható történettel megáldott mozi. Már csak egy jó Bernard Herrmann-féle zenei háttér hiányzott belőle.

Az eleje és a vége az ami egy átlag filmesnek tetszik. Ezek azok részek, ahol történik valami igazából. Viszont a film középső része, a szülés és az azt követő pár hónap az, ami a legfontosabb mondanivalóval rendelkezik. Csak sajnos itt a cselekmény ... Többunalmas, a film ellaposodik. Az első jelenetet külön is kiemelném, hiszen nem egy tipikus megismerkedést mesél el és mintha egy kicsit elkülönülne a filmtől. Inkább vígjátékosabb, könnyedebb, mint a film bármely más része. Az operatőri munka is különleges, nekem nem mindenhol tetszett. Ezzel szemben a zenére nincs panasz.

Végigszenvedtem, bár nem volt sok értelme. Nem érintett meg a téma, egy csecsemő körül bonyolódott a történet, de a bonyolódás túl erős szó, inkább vánszorgott a történet. Elsődlegesen az volt a baj, hogy a két főszereplő nekem túlságosan ellenszenve... Többsek voltak, a nőben semmi szépség, a langaléta férfi sem egy kimondott idol. Kár többet is írni róla, nagyon hamar el fogom felejteni. Még csak annyit, hogy a Velencei Filmfesztiválról is ezek után megvan a véleményem, ugyanis mindkét főszereplő megnyerte a Volpi Kupát, vagyis a legjobb színész/színésznő díját. Igazán teljesen érdemtelenül.

Valós problémával foglalkozik a film, nekem nagyon tetszettek a különleges állásból felvett jelenetek. Különleges, izgalmas történet, művészi megjelenitesben.