A kardforgatónő

Az 1970-es évek közepén lement a magyar tv-ben egy Kuroszava sorozat, nagy sikert aratva. Ezen felbuzdulva a Mokép 3 japán, igazi kalandfilmet hozott be az országba. Az egyik ez a történet volt, amelyhez hasonlót előtte mifelénk nem vetítettek. A fil... Többm szokatlan világa, színes képi harsánysága és egyedi harci jelenetei révén elnyerte a nagyérdemű tetszését. Az utóbbiak kellemesen borzongatóak, rámenősek, viszont nem lépik át az öncélú vérontás határvonalát. Úgy hatásosak, hogy nem visszataszítóak. Nagyon bejött a korabeli nézőknél a mix, hosszú sorokban álltak az emberek, hogy jegyet kaphassanak rá. Merőben más volt, mint Zorro, Lagardere lovag vagy éppen a Tenkes kapitányának kalandjai. Az egzotikum hatott. A vak kardforgatónő alakját nyilvánvalóan Zatoicsi karaktere ihlette, annak ellenére, hogy a kitalálói kerülték a Shintaro Kacu által kitalált új típusú hős történeteinek szolgai másolását. Oicsi csupán vak nő egy harcosok vezette társadalomban, ráadásul a bűnözők világában mozog. Ennek ellenére állja a sarat, észben, ravaszságban és a harci próbákban. Esendő, szeretetre vágyó, vonzó külsejű, látszólag kiszolgáltatott, de töretlenül halad a célja felé. Könnyű vele azonosulni és megkedvelni. Ideális hőstípus még Japánban is. A film távol áll a klasszikus szamuráj drámától, nem is óhajt az lenni. Ez nem jelenti azt, hogy összecsapott munka volna, amit a ritkasága tett kultfilmmé. A cselekménye alaposan felépített, milliméterre kiszámított, és néha leplezetlenül hatásvadász. Ám működik! A csambara filmek – így hívják Japánban a kalandokra és kardokra épülő történeteket – éppúgy jelentős mesterségbeli tudást igényelnek a sikerhez, mint a művészi szándékkal készültek. Jó színészi játék, érdekes karakterek, izgalmas helyzetek és profi rendezés egyaránt jellemző rá. Ezek együtt teszik, hogy sok évtizeddel a bemutatója után máig keresett darab.