Csetepaté

Mindig is szerettem az Új-Zélandi filmeket. Az egyik vicces, a másik elgondolkodtató, a harmadik izgalmas. Ez a film egyszerre volt mind a három. Megérintett.

Először is a filmcím magyar fordítása kritikán aluli. Csetepaté, komolyan? Uproar, az zavargás, felkelés, lázadás, minden, de nem „csetepaté”. A csetepaté ezeknek az érvénytelenítő, lekicsinylő elferdítése. Maga a cselekmény elsősorban az új-zélandiak (főleg a történelmi sérelmet hordozó és kisemmizett maori őslakosok) számára nagy jelentőségű, de az általa körüljárt alapértékek univerzálisak. Ezek közül az identitás felismerése és amelletti kiállás és a bátorság azok, amiket a film a középpontba helyez. Az 1980-as évek Wellingtonjában járunk, ahol az örökösen szunnyadó őslakos-betelepülő feszültség felszínre jut, még ha eléggé lokálisan is, egy iskola és lakókörzet által behatárolt közösségben. Ezt katalizálja az a körülmény, hogy a dél-afrikai apartheid épp bekeményedik, és az Új-Zélandra érkező dél-afrikai rögbi válogatott komoly rasszizmusellenes tiltakozáshullámot vált ki, ahonnan már magától értetődő az áthallás a belpolitikai helyzetet illetően. A másik rettenetes félrefordítás a filmismertetőben van. Nem, a diák nem a magas lóról száll le, hanem szembenéz az identitásával, tököt növeszt, és felvállalja azt. Jó film, elsősorban a témája miatt, a megvalósítás egyáltalán nem rossz, de nem is rendkívüli. Összességében azért érdemes megnézni.