Ugyanaz a kotta, mint az A mi iskolánk (L'École est à nous) esetében, csak itt nem egy európai jóléti állam, hanem Mexikó adja a keretet. Illetve ez elvileg megtörtént alapú. Eugenio Derbez egy néhai középiskolai tanárt játszik, aki Mexikó egy nyomorult kisvárosának állami általános iskolájába érkezik, és a megszokottól teljesen (radikálisan, ugye) eltérő módszerekkel veszi kezelésbe az osztályát. A gyerekek is néznek rá, mint hal a szatyorban, és a tanári kar meg az iskolaigazgató is értetlenkedik. A gyerekek hamarosan szárnyra kapnak, az igazgató is rájön, hogy nem rossz arc ez a Sergio, a szülők lassabban kapcsolnak, a körzeti tanfelügyelő meg annyira se. Szerintem számtalan filmet láttam már arról, hogy egy nem szokványos tanár inspirálja a diákjait, és szárnyakat ad nekik. Ebben a tekintetben nem hozott be sok újat ez a mostani, számomra a hozzáadott értékét az adta, hogy sikerült bepillantani a mexikói nyomor mindennapjaiba. Jártam arra hátizsákos turistaként, de ezeket a dolgokat az ember nem látja akkor sem. Keményebb hely, mint Fekete-Afrika legtöbb része.
A film mélyen elgondolkodtató és érzelmileg megrázó. Nemcsak a tanítás és a diák-tanár kapcsolat mélységeit mutatja be, hanem az emberi kitartást és a változás lehetőségét is. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a mélyreható drámákat és az igaz történeteken alapuló filmeket.
Magas labda lenne a film témáját a magyar oktatás helyzetével összekapcsolni, ezt inkább most kihagynám, és csodálkozásomnak adok hangot, hogy Eugenio Derbeznek mennyire jól állt a drámai szerep.
Még nem erősítetted meg az e-mail címed!
Kérjük, lépj be a levelezési fiókodba és a regisztrációkor kapott e-mailben kattints a megerősítő linkre.
Ha nem kaptál ilyen e-mailt, akkor kérjük, kattints a lenti "Megerősítő e-mail újraküldése" gombra.
