Gyerekgyilkos Velencében

2019.10.11 18:28 Filmbarbár Olvasottság: 133x

0

A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ.

Aldo Lado, a hazánkban (is) talán kevéssé ismert olasz rendező ezzel az itthon (is) kevéssé ismert alkotásával feltehetően megdöbbentette a korabeli célközönségét, amely ugyan nem volt ellene a vér, az erőszak és az esetleges pornográfia filmvásznon/celluloidon való ábrázolásának, de a felnőttek legyilkolásának szinte mindennapos filmes látványa helyett ebben az esetben egy sokkal szívszorítóbb és sokkolóbb élménnyel lehetett gazdagabb. A Ki látta őt meghalni? ugyanis – jóllehet, a filmnek tudomásom szerint nincs hivatalos magyar címe, tükörfordításként inkább ezt használnám – a maga korában nem teljesen előzmények nélküli, mégis merész és felkavaró témát dolgoz fel: egy gyerekeket is lemészároló pszichopata gyilkos ámokfutását.

Már a kezdés is egyszerre lehetett sokkoló és nyomasztó a korabeli nézők számára, hiszen a kedélyesnek tűnő kezdés után láthatjuk, ahogyan a nevelőnőjétől elkóborló vörös hajú kislányt elkapja egy fekete ruhás nő (?), majd egy kővel szétveri a fejét, és eltemeti az áldozatát a hóban. Mindezt az első 2-3 percben, s az addig a zenei aláfestést nélkülöző történet a gyilkos felbukkanásával hirtelen egy hátborzongató dallammal hangolja rá a nézőt az elkövetkezendő másfél óra eseményeire.

A tettes későbbi színre lépései alkalmával is megjelenik ez a zenei motívum, amelyet egy gyerekkórus énekel hangszeres kísérettel, így furcsa kontrasztot képezve a látvány és a hang között, hiszen a nézők többségének vélhetően az ártatlanság, a felhőtlen időtöltés jut a gyerekekről az eszébe, itt viszont a gonosz ólálkodását festi le a zene (és már itt, az elején érdemes kiemelni Ennio Morricone zseniális és találó muzsikáját, amely szerves része a filmnek, nem csupán jelentéktelen aláfestés). A rendező egy nagyszerű meglátással további szubjektivitást vitt bele a gyilkosságok elkövetésekor szinte kötelező egyes szám első személyű elbeszélésmódba, hiszen azon túl, hogy ilyenkor több ízben is az elkövető szemén keresztül látjuk a történteket, a kamerára terített gyászfátyolon át szemlélhetjük az eseményeket, így még inkább úgy érezhetjük, hogy a tettes bőrébe bújhattunk.

Az első kislány megölése után néhány évvel egy látszólag teljesen más cselekményszál kezd kibontakozni, az elvált Serpieriék kislánya, Roberta (Nicoletta Elmi alakítja, aki már ekkor, fiatal kora ellenére is rutinos horrorszínésznek volt mondható) érkezik látogatóba Velencébe az apjához. Úgy tűnik, a boldogság felhőtlen, ám kisvártatva újra felhangzik a film elején hallott baljós gyerekkórus, és felbukkan a gyilkos is, aki most éppen Robertát szemelte ki magának. Lado ügyesen adagolja a feszültséget, hiszen a kislánynak többször is sikerül megmenekülnie a vérszomjas pszichopata elől, de a néző sejtheti, hogy itt valami szörnyűség fog történni. A borzongás csak tovább erősödik, amikor Roberta a pajtásaival kezd játszani, s a gyerekek kört alkotnak körülötte, miközben egy gyerekdalt énekelnek, történetesen azt, amely a film címét is szolgáltatta. (S egy érdekesség: a filmet angol nyelvű változatban láttam, de itt olaszul énekelnek a gyerekek, s a Chi l'ha vista morire szavaknál megjelenik a képernyőn a felirat: Who saw her die?; a rutinos filmnéző pedig már sejtheti, hogy ennek lesz jelentősége.) A lány apja – a levitézlett egyszeri James Bond, George Lazenby – eközben egy közeli házban enyeleg a szeretőjével, majd hazatér, de hiába várja a kislányát, az nem jelentkezik. Egy következő jelenetben már a velencei népet láthatjuk, akik reggel szörnyülködve fedezik fel a tenger vizén sodródó Roberta holttestét.

A gyilkosság módja ismeretlen marad, ám itt nem is ez lesz a lényeg, sokkal inkább az a dráma, ami a Serpieri házaspár életében lejátszódik. Sajnos a film innentől kezdve némileg veszít a lendületéből és a feszültségből, és talán kissé felületesen is mutatja be a család lelkiállapotát, viszont Lazenby meggyőzően alakítja a megrögzött önjelölt nyomozót, miközben a giallo hagyományaihoz híven a rendőrség szinte teljesen a háttérben marad. A film kísérletezik a társadalomkritikával is, hiszen Serpieri a szálak felgöngyölítése során eljut a város legfelsőbb köreiig, s olyan emberekkel kerül kapcsolatba, mint a gátlástalan műkereskedő (Adolfo Celi) vagy a pedofil ügyvéd (José Quaglio), és a kábítószerektől a zsarolásig és a szexualitásig sok minden felbukkan a sztoriban. Azonban érzésem szerint éppen ez a része működik legkevésbé a történetnek, egyrészt nem elég erős ez a bírálat, másrészt agyonbonyolították a cselekményszövést, és időnként nehéz követni, hogy ki kivel van.

Természetesen, ahogyan az lenni szokott, lassan mindenki gyanússá válik, ám rövidesen elkezdenek eltűnni a mellékszereplők a színről – ők is a gyilkos áldozataivá válnak (s persze a későbbiekben az is kiderül, hogy a tettes korábban is végzett már kislányokkal). Franco, Roberta apja szinte az egész várost bejárja a tettes után, és kénytelen szembesülni azzal, hogy szinte kilátástalan helyzetben van, miközben a rendőrség csak szerencsétlenkedik, és a felesége (Anita Strindberg) sem igazán híve a nyomozgatásnak. A kiszámíthatatlanság, a fenyegetettség érzését nagyszerűen érzékelteti az operatőri munka, Velence ugyanis a hétköznapibb, "csúnyább" arcát mutatja. A ködös őszi időjárás, a szürkészöld víz, a szomorúságot árasztó épületek, a szűk sikátorok meghatározzák a szereplők életét, sokszor hátborzongatónak, félelmetesnek hatnak, s a néző is egyre inkább e fullasztó hangulat súlya alá kerül. Franco Di Giacomo operatőr elismerésre méltó munkát végzett, mesterien segítve a hangulatteremtést. Noha több ízben láthatunk bevillanásokat, egy-két másodperces flashbackeket, a visszatekintés dramaturgiailag kevés funkciót kap, viszont annál többet ad hozzá az érzelmi töltethez és a drámaisághoz.

A film egyébként a műfajhoz mérten meglehetősen visszafogott a nyílt színi erőszak és szexualitás ábrázolását tekintve, a gyilkosságok bemutatása rövid (egyedül a moziban megfojtott nő esete valamivel hosszabb néhány másodpercnél), Roberta megölésére pedig történetesen kamerán kívül kerül sor. A Ki látta őt meghalni? tehát lényegében véve felrúgja az íratlan "szabályokat", és sokkal inkább a lelki, illetve a társadalmi problémák feltárására és bemutatására próbál ráhangolódni. Az agyonbonyolítottság viszont az élvezet rovására megy, ráadásul Roberta halálát követően egy kissé kezd szétesni a film szerkezete, konkrét cselekmény viszonylag kevés van, így a középrész már-már unalmassá válik, olyan, mintha sehová se akarna elvezetni.

Ami szintén az összkép rovására megy, az az összecsapott befejezés, noha ez egyáltalán nem meglepő a műfajban, de itt a gyilkos halála is borzasztó nevetséges módon következik be. Talán az sem váltotta ki minden korabeli néző tetszését, hogy kiderül: a pap a gyilkos, ami ugyan nem teljesen egyedülálló húzás a giallóknál, de viszonylag ritka, s valószínűsíthetően itt is a társadalombírálatot erősítheti ez az ötlet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az olasz társadalom jelentős részét áthatotta/áthatja a katolicizmus, s Lado filmje a gyilkos kilétének felfedésével bizony jól odarúgott az egyháznak is. Ám sajnos a tettes motivációja nem áll különösen erős lábakon, már amennyire meg tudtam állapítani. A filmet angol nyelven, felirat nélkül láttam, és helyenként elég rossz minőségű volt az angol szinkron, ezért nem mindent értettem meg a történetből, de ha jól vettem ki a szavakból, akkor a pap anyja k...a volt.

Jóllehet, a film korántsem tökéletes, jó néhány olyan erénye van, amelyek miatt legalább egy egyszeri megnézést megérdemel. A Ki látta őt meghalni? háttérbe szorulásának egyik fő oka maga a műfaj lehet, amely a mainstream mozikban sosem jutott igazán szerephez, s amelyet a "magas művészet" szószólói több-kevesebb joggal általában lekicsinyeltek. A másik probléma – s ezt rendszerint fel is emlegetik –, hogy a film párhuzamosan készült a Ne nézz vissza! című, hasonló témájú alkotással, amely viszont jóval nagyobb ismertségre tett szert, a feledés leplét borítva olasz társára.

A hibák és gyengeségek ellenére is jónak értékelem a filmet, egyrészt a zene és az operatőri munka miatt, másrészt azért, mert Lado érezhetően valami mást akart produkálni, mint amit az egyszerű kaszabolásra építő giallók addig kínáltak. A gyerekhalál mindig megdöbbentő, de ebben az esetben a rendező a film első húsz percében nagyon ügyesen felrajzolja az apa és a lánya közötti erős, szereteten alapuló kötődést, ennek fényében pedig még fájdalmasabb lesz az értékvesztés. Harmadrészt azért is tartom jónak ezt az alkotást, mert Velencét is új oldaláról tudja megmutatni, úgy a természeti és az épített környezetet, mint az ott lakók gyakran sötét, mocskos világát. Nekem ez a film a kétségtelenül felróható sutaságai ellenére is maradandó élményt okozott, s ha ezt vesszük, akkor talán elérte a célját.