A szívemhez mindig is közel állt a 70-es és 80-as évek olasz horrorfilmes felhozatala, így amikor egy kis nosztalgiázásra vágyom, első körben eme időszakból keresgélek valami fogamra valót. Ezúton akadtam rá jelen filmünkre is, amihez még fiatalkoromban volt utoljára szerencsém, amikor még tombolt idehaza a VHS-őrület, és ezek közül igencsak sok volt az úgynevezett magyarosított, hang-alábeszélős változat. Tehát jelen filmünkkel ismételten jegyet váltottam arra a bizonyos nosztalgiavonatra, már csak az a kérdés, hogy miként is vélekedek immáron felnőtt fejjel a Rats – Notte di terrore című alkotásról.
Mielőtt még elmerülnék az úgynevezett eurotrash (amihez egyértelműen eme alkotás is beletartozik) minden bájában és minden mocskában, szeretnék kitérni a produkció stábjára, mert úgy gondolom, hogy megér egy-két mondatot az is. A film rendezője Bruno Mattei (1931–2007) volt, aki számomra valami elképesztő rendezői filmográfiával rendelkezik, és itt nem arra gondolok elsősorban, hogy számokban mennyi film elkészítésénél működött közre, hanem sokkal inkább azok kétes minőségi megítélésére. Ugyanis eme olasz direktor koppintott már Terminátor filmet, elkészítette a Cápa ötödik részét (ami miatt csúnyán meg is ütötte a bokáját, ugyanis az Universal stúdió bíróságra akarta citálni az úriembert), de még a Predátor sem úszta meg, merthogy 1988-ban annak is elkészítette az olasz változatát Robowar címen, és eme kétes lista itt még nem is ért véget. A film stábjának talán a másik legismertebb nevét a forgatókönyvírók közt találhatjuk, méghozzá Claudio Fragasso személyében, aki szintén sok hasonszőrű alkotásnak készítette el a forgatókönyvét. Eme időszak olasz horrorfilmes felhozatalánál számomra még általában, a zeneszerző munkássága szokott emlékezetes maradni, bár azért ebben az alkotásban Luigi Ceccarellinek nem sikerült akkorát domborítania e téren, hogy emlékezetes maradjon eme munkája. A filmhez szerződtettet szereplők színjátszási képességét igencsak nehéz jónak, de még akár közepesnek is említeni, merthogy valahol a pokoli rossz és az elképesztően béna tartományban helyezkedtek el (de be kell valljam, ennyire túljátszott alakításokkal is emlékezetesek tudtak maradni). Na de térjünk rá a történetre.
Számomra talán ez volt az az aspektusa a filmnek, amit még most is tudtam élvezni, ez talán azért is lehet, mert még mindig szerettem az úgynevezett posztapokaliptikus filmeket. A film történetének egy részét sokan egyfajta Mad Max-klónként is szokták emlegetni, amiben azért van némi igazság, de azért hozzátartozik az igazság teljességéhez, hogy az olaszok már a Mad Max előtt is sok efféle filmet hoztak tető alá. Az, hogy a Mad Max féle kontextusba mennyire illenek bele a mutáns patkányok, azt döntse el mindenki maga, én személy szerint jól szórakoztam ezen. Sajnos a technikai kivitelezések igencsak gyengén muzsikálnak itt, de be kell valljam, egy ilyen kis költségvetésű alkotásnál ez számomra bőven megbocsájtható.
Összegezve a produkciót, valószínűleg a három csillagos értékelésemet nagyban befolyásolta a kimondottan erős nosztalgia-faktora a filmnek, de valahol számomra eme alkotásoknak van egyfajta bája, ami már nem található meg a mai modern filmgyártásban.
