Nagyon vártam ezt a filmet, főleg, hogy Wilson rendezőként debütált. Számomra csalódás volt, persze ez az én véleményem, attól még ajánlom mindenkinek, és döntse el mindenki saját maga. Nem tudom, hogy a producereknek mennyi beleszólásuk van a filmkészítésbe, de ez nem lett egy kiemelkedő darab. Inkább egy családi drámába csöppenünk bele, örökölt skizofréniával és egy maroknyi ijesztő jelenettel megfűszerezve.
(Az MRI-s jelenet is főleg a szűk tér miatt volt ijesztő. A klausztrofóbiások imádni fogják.) Az is zavart egy kicsit, hogy egy meditációs gyakorlaton is részt veszünk a filmben, egy festőórán a fiatal művésztanulóval, Dalton Lamberttel ( Ty Simpkins). Erősen gondolkodtam, hogy ha elérünk tíztől egyig, velem vajon mi fog történni. Nyugtalanító volt.
Elise Rainier meghalt valamelyik részben? Az utolsó kulcsban még szerepelt, akkor itt miért úgy bukkan fel, mint egy halott régi jó ismerős? A filmben túl nagy szerepet kapott az asztrális utazás, vagyis a testen kívüli élmény. Dalton (Ty Simpkins) és az apja, Lambert (Patrick Wilson) lépnek ki többször a fizikai testükből és bolyonganak egy másik sötét dimenzióban. (Egy kicsit utána olvasva az asztrális utazásban résztvevők, a testükből tudatosan kilépők időnként olyan élményekről számolnak be, amik csöppet sem felemelőek: fenyegető veszély érzete, illetve ellenséges lényekkel való találkozás, majd menekülés vissza a testbe: ezek voltak a legkellemetlenebb tapasztalatok. Az asztrális utazás – egyesek szerint – korántsem veszélytelen.) Persze most, is mint az első részben (Insidious – A testen kívüli), a Rúzs-arcú démon felteszi a kislemezt a gramofonra, és a kellemes zene után jön a nagy összecsapás. (Nagyon bejön a Rúzs-arcúnak ez a zene. Nem tudom, ki lehet az előadó.) Aztán egy éles váltás, mindenki visszatér a testébe, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Úgy érzem, lemaradt a film vége. Ettől függetlenül gratulálok Patrick Wilsonnak a rendezéséhez!
Elise már az első részben meghalt, mivel az később játszódik.