Shyamalan A látogatás óta nem tett le számomra értékelhető alkotást az asztalra, de filmjeivel mindig teszek egy próbát, hiszen az álomgyár egyik legegyedibb és legkreatívabb figurája. És láss csodát, végre elégedetten álltam fel a székből. Már az alapfelütés is szórakoztató, hiszen egy koncerten vagyunk, ahol mindig történik valami érdekes. A sztori nem nagy cucc, átlagos apa-lánya szál, egészen addig, amíg Hartnett be nem megy a klotyóra, hogy leellenőrizze aktuális áldozatát.
Ugyanis itt az első csavar, mindjárt az elején tudjuk, hogy ki a hentes néven futó sorozatgyilkos. Az események tovább zajlanak, antihősünk pedig egy sor ötletes húzással időről időre kievickél a koncertnek álcázott csapdából. Nem is akarok többet írni a cselekményből, mert van fordulat bőven, de ezt már Shyamalantól megszokhattuk. Josh Hartnett sosem volt nagy színész, de remekül hozza az átlagos, tenyérbemászó családapát, akiről senki sem feltételezné, hogy embereket feldaraboló gyilkos.
És pont ez a film lényege. A látszat sokszor csal, mert a legelvetemültebb bűnözők általában tökéletesen át tudnak vedleni tipikus átlagemberré, szemrebbenés nélkül hazudnak, miközben elkövetik ördögi tetteiket. Persze a csavar király most is beletette önmagát aktuális alkotásába, de ezúttal lánya is szerephez jutott a tinik aktuális bálványként imádott énekesnő szerepében. Állítólag a rendezőnek már megvan a következő három filmjéhez is a sztorija, és ha hasonló színvonalúak lesznek, mint ez, nem lesz okunk panaszra.
