A KIX az a fajta film, amely eleinte magához ölel, majd váratlanul földre dob és hasba rúg. A történet egy szegény, de önfeledt gyermekkort mutat be, mégis kilátástalanságot hagy maga után egy olyan világban, amely nem engedi, hogy jó történjen. A dokumentumfilm készítői nem láthatatlan, pártatlan külső szemlélők, hanem maguk is részesei alanyuk történetének, befolyásuk ezáltal érdekes kérdéseket vet fel.
A tipikus narratív elemeket mellőző filmben a Budapesten élő Sanyi tizenkét évét követhetjük nyomon gyermekéveitől kezdve egészen kamaszkora végéig. Megfigyelhetjük, hogyan csavarog a barátaival Budapest utcáin, bepillantást nyerhetünk az egyszobás lakásban nyomorgó ötfős családja életébe, valamint megismerhetjük a három munkát vállaló anyát és a családi élettől menekülő, kanapén fetrengő apát is. A magyar Boyhood egy ponton olyan váratlan fordulatot vesz, ami garantálja, hogy vegyes érzelmekkel álljunk fel székünkből.
A készítők több száz órányi felvett anyagból állították össze a csupán kilencven perces filmet, így rengeteg információ érezhetően rejtve marad előttünk. Más dokumentumfilmekhez hasonlóan itt is felmerül a kérdés, hogy mennyire kapunk teljes képet a fiú életéről, és mennyire csak a valóság egy részletét látjuk. Nyomorpornó – hangzik el gyakran kritikaként hasonló filmeknél, amely a KIX esetében is megállhatja a helyét. Túl sok minden marad a háttérben, kifejtésre várva. A készítők egy interjújából kiderül, hogy bizonyos szálakra egyszerűen nem jutott idő, a gyors tempó pedig sajnos érezhető is a filmen. Sok esetben nem kapunk kellő magyarázatot, miért történtek események, csak Sanyi kinézetét szemlélve konstatáljuk, hogy az előző jelenet óta valószínűleg évek teltek el.
Ennek ellenére a film kristálytiszta képet fest arról, hogy a szegénység nem csak borsodi zsákfalukban bukkan fel – pesti alagsorokban ugyanúgy megjelenik. A Sanyiék által elkövetett gyerekcsínyek nem véletlenül fajulnak el. A film többször is megszólaltatja a főszereplőt, látjuk és értjük gondolatait a világról, és hogy miért nem akar részt venni alakulásában. Nincs mellette senki, akire felnézhetne. Vagy mégis?
A dokumentumfilmesek végig követik a gyerekek utcai csavargását, segítenek felújítani a fürdőszobát, és együtt esznek a családdal, ahogyan akkor is jelen vannak, amikor a szereplők kétes alakokkal elegyednek szóba, és ilyen-olyan rosszaságokon törik a fejüket. Vajon nem terelhették volna jobb útra Sanyit? Elég az, ha megmutatják életét és a környezetét? Objektív aktorokként aligha tekinthetünk rájuk. Több kritika is utalgat arra, hogy kihasználták Sanyi történetét öncélú filmkészítésre. és a fiú tragédiájából tartalmat gyártva. Én eddig nem mennék, hisz nem tudhatták, főszereplőjük élete hova vezet majd. Ugyanakkor szinte barátként kezelték a KIX alatt, pont ezért meglepő, hogy megjelentették a művet, mely nem a legjobb fényben tünteti fel Sanyit. Nem teljesen világos, mi volt az alkotók célja filmjükkel.
A történet előrehaladtával jól érzékelhetően maga a projekt is fejlődik, a kezdeti vicceskedő videózgatás pedig filmes drámává formálódik – Sanyival párhuzamosan mintha az alkotók is felnőnének. A cselekmény második felére csiszolódik a rendezés, és önkéntelenül is kibontakozik egy narratív szál, amely bár organikusan jelenik meg, mégis elvesz a korábban véletlenszerűen felvett, természetesnek ható pillanatok autentikusságából. Ugyanakkor belátom, hogy ez az akadémikus hozzáállás csak rossz szájízt hagy maga után, Sanyi története pedig inkább távolodna a filmművészetre jellemző erőltetett túlgondolástól.
A KIX egy rétegelt alkotás meglepő filmkészítéssel, egy ismerős témakörben. Egy problémás srác különlegesen tragikus történetét láthatjuk, de egy két-három órás filmmel teljesebb képet kaphattunk volna főszereplője életéről. A készítők érdekesen ferdítik a zsánert azzal, hogy maguk is aktív szereplői a történetnek, ám ez a filmen túlmutató kérdéseket vet fel, enyhén beárnyékolva Sanyi bizonytalan jövőjét.
