Zavaros kópiák

2025.04.09 12:54 kabel Olvasottság: <100x

0

Közel értelmezhetetlen, kaotikus társadalomkritika próbálkozás, ami annyira szétszórt, hogy az a hatás, mintha tizenöt percenként rendezőt váltott volna a film. A mozinak valahogy sikerült Robert Pattinsonból egy karizmamentes, nyámnyila lúzert csinálnia, akit egyre kényelmetlenebb volt nézni, mert mintha semmi célja vagy motivációja sem lett volna. Igen, ez lehet az üzenet része, de ez így kevés.

A többi figura is inkább elnagyolt karikatúrának hatott. Végtelenül túlnyújtott vergődésüket kínos volt végigülni, a történet csak egy-két alkalommal találta el a humor és szórakoztató faktor arany középútját, és annyira ostoba volt, hogy aki ebben társadalomkritikát lát, valószínűleg elaludt a filmen, és a rendező jobb filmjeiről álmodott.

Egy biztos, a Mickey 17 nem kiszámítható, a jelenetek zavaros alakulása miatt sohasem lehetsz biztos, Bong Joon Ho hova visz el minket majd a következő pillanatban. Nagyon az az érzés, hogy el akart mesélni valami fontos dolgot, de az eredmény nevetségesen rossz, túltolt karaktereivel és konfliktusmentes cselekményével képtelen bármilyen mélyebb kritikát megfogalmazni, pedig a film nyilvánvalóan ezt tűzte ki célul.

A film hangulata jelenetenként változik, történetszálai és mellékkarakterei nem lettek összefűzve, a dialógusok kimagaslóan gyengék, és nehéz elhinni a szituációkat, mert a film egyszerre egy fantasztikus, elborult sci-fi és egy komoly, emberközeli dráma akarna lenni.

A központi szál egy embernyomtató körül forog. Robert Pattinson Mickey-je eladja testét egy cégnek/vallásnak, akik rajta tesztelnek mindenféle olyan dolgot, amibe más emberek belehalnának. Persze Mickey is belehal, de másnap gyorsan újranyomtatják, mintha mi sem történt volna, megkapja emlékeit, és folytatja megpróbáltatásait.

Igen, innen már nem lenne messze egy kapitalista, húsdarálós ferde tükör az alsóbb osztály kiszolgáltatott helyzetéről és az élet értékéről, de a film valahogy nem tudja ezt meglépni, sőt a történet tanulsága majdnem az, hogy az embernyomtató minden problémát megoldana, hisz halott szeretteinket simán feltámasztja, és minden vírusra segít gyógyírt találni, egész kevés hátulütővel. Ezt nemcsak belemagyaráztam, a sztori egyik elfelejtett szála konkrétan egy happy enddel zárult, ahol a problémát a nyomtató oldotta meg.

Nincs sok értelme a sztorinak, minden jelenet elúszik a gyenge humor és erőltetett pillanatok miatt. Főszereplőnk egy totál jellegtelen figura, aki nem hal meg, amikor meg kellett volna, és nyomtatnak egy új verziót belőle, akinek megmagyarázhatatlan okokból teljesen más a személyisége. (Most akkor melyik személyiség jön be a barátnőjének, vagy ő teljesen jól bírta, hogy tizenhétszer cserélődött a pasija kiléte?)

A két Mickey párhuzamosan létezik, ami elég durva kérdésekhez és identitásbéli dilemmákhoz vezetne, de a film teljességgel képtelen ezzel mit kezdeni, csak jelenetről jelenetre húzza karaktereit, akiknek fogalmuk sincs, mit akarnak csinálni. A mellékszálak hasonlóan véletlenszerűek, és néha félórákra felszívódnak a filmből, hogy aztán ne vezessenek sehová.

A rendező képtelen volt ezeket kreatívan összefonni. Ezt a sztorit egy Ruben Östlund jellegű rendező tudta volna megemelni kellő magasságba, hogy aztán onnan hatalmas placcsanással leejtse. Itt ez nem történik meg, az érzelmi katarzis felszívódik a cselekményből.

Az egész forgatókönyvből sugárzik a dilettantizmus, ami azért meglepő, mert ugyanettől a rendezőtől kaptuk a fantasztikus Parasite c. filmet pár éve. A Mickey 17-ben megfogalmazott kritika sehol sincs az előző filmjének a visszafogott, érzéki cselekményéhez képest, sőt annyira izzadtságszagú minden, hogy olyan, mintha egy művészfilm paródia lenne.

Csakis alkohol mellett, filmmel röhögve ajánlom a megtekintését, itt nincs tér mélyebb gondolatok megfogalmazására, amint jobban belegondolsz a sztoriba, az darabjaira hullik. Ha tényleg használni akarod az agyad, inkább a hasonló koncepcióval operáló, lényegesen kifinomultabb és okosabb Dualt ajánlom.