A lényeges politikai cselekményszálakat, összefüggéseket nem mindig tudtam követni. Mármint ez nem a sorozat hibája. Távol is áll tőlem a politikának ez a fajta ádáz, könyörtelen, versengésben, intrikákban és elnyomásban gazdag világa (persze Obama elnök is nyilatkozta a sorozat kapcsán, hogy a valóságban nem ilyen izgalmas az élet a Fehér Házban), aztán inkább az angol nyelv gyakorlása miatt néztem, ami időnként el is vitte a fókuszt a cselekmény mélységeiről. Kétségtelen, voltak olyan karakterek, drámai szálak, amelyeket érdekesnek találtam, tudtam azonosulni morális dilemmákkal; a ridegséget, lelketlenséget tükröző (ál)arcok mögül csak-csak felsejlettek az érző-vérző emberi lelkek.
Hirdetés
Vigyázat, spoileres beszámoló!
Ez azon ritka történetek egyike, ahol a főszereplők, főhősök utálatosak, és én nézőként a mielőbbi vesztüket kívánom. Francis karaktere ambivalens, ellentmondásos érzéseket keltett bennem, Kevin Spacey színészi alakítása mindenesetre zseniális volt.
A 4-5. évadoknál untam a sorozatot, de azzal, hogy Spacey-t "kirúgta" a Netflix, vált igazán súlytalanná számomra a cselekményvezetés, a 6. évad első epizódjainál nem értettem, mire akarnak kilyukadni a készítők, kicsit esetlennek, erőltetettnek éreztem az egészet.
Claire karakterét, tehát Claire-t mint nőt, mint feleséget, mint politikust és vezetőt egyáltalán nem tudtam szeretni, tisztelni a vége felé. Azzal, hogy megölte Tom Yates-et, nálam végleg kiesett a pixisből, de eleinte, az első pár évadban még megmagyaráztam magamnak, hogy talán ott lappang benne a becsületesség, tisztesség, hogy inkább áldozat, semmint bűntárs, és hogy idővel megelégeli ezt az életet Francis oldalán. Ugyanez a reményem, bizalmam fűződött Doughoz is.
Leginkább Doug és Tom Hammerschmidt karaktereit szerettem, bár Doug is akkor okozott igazán csalódást, amikor - tépelődés, lelki vívódás ide vagy oda - meggyilkolta Rachelt, azt a lányt, akihez tudott kötődni, ragaszkodni (persze Franken kívül, és persze nem úgy...), akiben meglelhette - szerintem - egyszerre az anyját, a nem létező gyermekét, és a szerelmét (ámbár reménytelenül, viszonzatlanul), vagy épp a potenciális szeretőjét. Lehet, én fantáziálom bele, de mivel nem lehetett közöttük kölcsönös érzéseken alapuló, szimmetrikus, egyenrangú kapcsolat, ezért Doug részéről ez beteges, toxikus kötődés volt, mégis nagyon emberi, ahogy megszenvedte az esetleges vonzalmát és az önmegtartóztatást. Érzékeltem benne hatalomvágyat, önzőséget, manipulációt, perverzitást, mégis látni véltem, hogy ott parázslik a szíve mélyén a becsületesség, a segítő szándék, a gondoskodni vágyás, hogy a szeretetét valamiképp kifejezze iránta.
Tanulságos, szép volt az a jelenet, amikor az AA gyűlésen erről beszélt, mit jelent neki ez a lány. Ott, és más pillanatok is akadtak, amikor gyenge, törékeny, érző férfit láttam, aki akármennyire is vívódik, de a helyes utat választja, és épp ettől vált erős jellemmé és tiszteletre méltóvá a szememben - mindaddig, amíg meg nem ölte Rachelt. Az, hogy a végletekig ennyire lojális volt Frankhez, hogy tűzön-vízen át védte és támogatta, nehezen értettem meg. Claire esetében ugye voltak visszatekintő jelenetek a gyerek- és tinédzser korába, Dougnál is megnéztem volna ilyeneket, amelyek magyarázatot adnának arra, hogy miért lett belőle ennyire elbaltázott felnőtt, de az ilyenfajta rejtélyesség, ami őt övezte, talán illett is a karakteréhez. A sorozat vége felé már utalások történtek arra, hogy képes feladni magát, a harcot és a menekülést, vállalni és elszenvedni a bűnei következményeit.
Visszatérve Hammerschmidtre, nagyon szurkoltam neki és a társainak (Lucas, Janine), hogy bizonyítékokat találjanak, megbuktassák Franket és az Underwood-kormányt.
Tulajdonképpen az egész sorozat alatt azt vártam, és főként ez tartotta bennem fenn a feszültséget és az érdeklődést, hogy valahogyan végre összedőljön a Kártyavár: leleplezzék, elítéljék, vasba verjék Franket és a bűntársait, elsősorban a gyilkosságok miatt, hogy mindenki méltó módon megbűnhődjön. Ez a fajta igazságszolgáltatás végül is nem következett be, bár Frank és Doug halála valamiképpen az volt, ha lehet ilyet mondani.
Voltak szimpatikus és/vagy szemre is vonzó, bájos női karakterek: főleg Zoe, Christina és LeAnn, kissé Janine, Jackie és Rachel is, de ha a másik végletre kell példát mondanom, nekem Claire volt az, akiben semmi vonzót, melegséget, kellemest nem találtam, mesterkélt, természetellenes volt. Megérdemelték egymást Frankkel.
Egy kis személyes kitekintés:
A "Kártyavár" kifejezés nagyon megtetszett, nem tudtam nem párhuzamot vonni a saját életemmel. Persze nem olyan súlyos dolgokra gondolok, amik a sorozatban történtek. Nem csak intézmények, gazdasági vagy politikai rendszerek, emberi karrierek dőlhetnek össze, hanem az embernek a saját, privát élete is.
Lehetnek olyan eseményláncolatok, akár évekig tartó időszakok, minekutána az ember élete Kártyavárként óhatatlanul és sorszszerűen összeomlik, például mert a történet elején, egy adott ponton nem valid, nem őszinte motivációkra épített, mert menekülésből, gyávaságból, tudatlanságból, önismeret hiányából, éretlenségből adódóan rossz döntést vagy döntések sorozatát hozta meg, nem a megfelelő útra lépett rá, nem a megfelelő szemléletet, bánásmódot, kommunikációt választotta, becsapta önmagát is, és viseli ennek terhét, a veszteségélményeket és a bűntudatot.
"Kétféle fájdalom létezik: az a fajta, ami erőssé tesz, és a haszontalan fájdalom, ami csak szenvedésből áll."
89 Kártyavár (2013)
Frank Underwood legfőbb vágya, hogy a Fehér Házban kapjon meghatározó szerepet. Az ígért külügyminiszteri pozícióba azonban az elnök mást ültet, mellyel kivívja Frank... több»
Szereplők: Kevin Spacey, Neve Campbell, Kate Mara, Mahershala Ali, Ellen Burstyn
