Beültem rá nagy reményekkel, de nekem valahogy nem ütött akkorát. A sztori oké, de kicsit kiszámítható volt, és néha úgy éreztem, hogy „ja, megint jön a vihar, megint szenvednek”. Nem rossz, de nem is olyan, amit újranéznék.
Nagyon erős a hangulata, amit a négy karakter közti dinamika generál, egyszerre fájdalmas, vicces, sokszor kíméletlenül őszinte. A dialógusok élesek, a fordulat nem fullad klisébe, sőt sokszor meglep, hogy Deák Kristóf mennyire jól tartja a feszültséget egy ilyen “egy térben” felállással. Ha valami komolyabb filmélményt akarsz, de közben nem szeretnéd hogy túl szürreálissá váljon, ez tökéletes.
Nagyon megfog, ahogy a rendező dokumentarista szemlélettel nyúl a történethez, mégis marad feszült a hangulat. Nem egy tipikus menekültfilm, hanem egy rétegelt emberi történet. Néha vicces, néha totál szomorú, de mindig nyers és hiteles.
Szerettem, hogy visszatérnek a klasszikus arcok (Love Hewitt, Prinze Jr.), de a motivációk néha túl légből kaptak. A fiatalok dinamikája működik, de a végén voltak logikai bukkanók. A vizuális élmény viszont brutálisan szép és vérgőzös
Rövid, de ütős – 95 perc alatt megkapod, amit akarsz: izgalom, borzongás, feszültség. Azt pedig külön impresszívnek tartom, hogy nem nyomaszt túl sok klisével.
51 Az óceán haragja (2025)