Ez a film olyan, mintha valaki fogta volna a családi káoszt, adott volna hozzá ír humort meg egy adag érzelmi damage-et, és valahogy mégis feel-good lett belőle. Az anyukák karakterei brutál jók, és tetszett, hogy senki nincs karikatúraként kezelve. A végére azt vettem észre, hogy már nem is a sztori érdekelt, csak hogy még maradjak ezekkel az emberekkel egy kicsit.
Ez a film nem csak horror – egy érzelmi hullámvasút is, ahol értük a világvégét és az emlékezést. A “memento mori” téma durván eltalált, és Spike karaktere konkrétan kinőtte magát. Jodie Comer megöl a jeleneteivel, mintha minden pillanatnyi valós lenne. Pure art.
Totál meglepett, hogy egy ilyen női központú film ennyire tud erős és érzékeny lenni egyszerre. Ritka, hogy egy rendező ennyire belemerül a karakterek lelki életébe. Nekem nagyon betalált.
El tudom képzelni, hogy amikor az alkotók összeültek, ez egy jó ötletnek tűnt. De a kivitelezés és a végeredmény borzalmas lett. Kb. mint Frankenstein és a szörnye.
61 Négy anya négy fia (2025)