Aki az előbbit szereti, annak kötelező darab. Könnyesre nevettem magam rajta mindig. Ami először lenyűgözött, az az intelligens humor volt, amit olyan ritkán tud levadászni az ember. Ez az évadok alatt kissé megkopott, de nem maradt el. Ahogyan a sorozat berobbant és giganézettsége lett, gondolom, kénytelenek voltak könnyen érthetővé tenni minden egyes poént. A sorozatot a filmstúdióban élő közönség jelenléte mellett vették fel, így igazi közönség reakcióit halljuk, akik jókor nevetnek. Nekem ez tetszik, valahogyan jobb együtt nevetni, mint egyedül. A tizenkét évad csodásan bemutatja a fiatal tudós srácok küzdelmét a tudományban, és ami még annál is fontosabb, hogy legyen végre barátnőjük. A poénok fergetegesek. Amit igazán jól ábrázolnak, az a tudományos élet. Látjuk, hogy ott sem feltétlenül mindig a tudományos eredmények hozzák meg a szakmai elismerést, ahogyan valódi intrikák, sőt szívatások mennek. Ami kevéssé realisztikus, az Sheldon karaktere és a viselkedésére adott reakciók. Egy ennyiféle kényszerrel élő aspergeres autista sokkal idegesítőbb, nem frusztrálódik csendben, ha másképp van valami, mint a kényszere diktálja, ennyire sok kényszer mellett egy aspergeres szokott dührohamokat kapni. A mi Sheldonunk inkább viccesen duzzog. A karakterek különbözősége és évek alatti, apránkénti fejlődése ott tart a képernyő mellett tizenkét évadon át. Sőt, ha ki merném pontosan számolni, akkor kijönne, hogy valójában jóval ötven feletti évadot néztem meg belőle.
Aki az előbbit szereti, annak kötelező darab. Könnyesre nevettem magam rajta mindig. Ami először lenyűgözött, az az intelligens humor volt, amit olyan ritkán tud levadászni az ember. Ez az évadok alatt kissé megkopott, de nem maradt el. Ahogyan a sorozat berobbant és giganézettsége lett, gondolom, kénytelenek voltak könnyen érthetővé tenni minden egyes poént. A sorozatot a filmstúdióban élő közönség jelenléte mellett vették fel, így igazi közönség reakcióit halljuk, akik jókor nevetnek. Nekem ez tetszik, valahogyan jobb együtt nevetni, mint egyedül. A tizenkét évad csodásan bemutatja a fiatal tudós srácok küzdelmét a tudományban, és ami még annál is fontosabb, hogy legyen végre barátnőjük. A poénok fergetegesek. Amit igazán jól ábrázolnak, az a tudományos élet. Látjuk, hogy ott sem feltétlenül mindig a tudományos eredmények hozzák meg a szakmai elismerést, ahogyan valódi intrikák, sőt szívatások mennek. Ami kevéssé realisztikus, az Sheldon karaktere és a viselkedésére adott reakciók. Egy ennyiféle kényszerrel élő aspergeres autista sokkal idegesítőbb, nem frusztrálódik csendben, ha másképp van valami, mint a kényszere diktálja, ennyire sok kényszer mellett egy aspergeres szokott dührohamokat kapni. A mi Sheldonunk inkább viccesen duzzog. A karakterek különbözősége és évek alatti, apránkénti fejlődése ott tart a képernyő mellett tizenkét évadon át. Sőt, ha ki merném pontosan számolni, akkor kijönne, hogy valójában jóval ötven feletti évadot néztem meg belőle.