Agymenés

2017.10.29 21:41 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 750x

3

ÓÓÓ, Anyám! Nem tudom szavakba tudom-e önteni azt, amit most érzek, hogy láttam a filmet. De azt tudom, hogy most vagy soha, mert erről a filmről csak azon melegében lehet véleményt formálni, ha egy napot is vársz, már annyira összezavarja az agyadat, hogy képtelen leszel rá.

Ha valaki feltenné a kérdést, hogy miről szólt az Anyám! nem tudnék rá válaszolni, meg merem kockáztatni, hogy még maguk a színészek sem kaptak kézzel fogható magyarázatot a kedves rendező úrtól arra vonatkozólag, hogy mit szeretett volna kifejezni ezzel a történettel, amely egy igazi agymenés. Egyelőre azt nem tudom eldönteni, hogy egy zseniális agymenés vagy pedig valami, amivel csak egy óriási botrányt akart kavarni Aronofsky. Talán mindkettő.

A film első feléig igazi thrillerekhez méltó építkezést láthatunk, egy légtérben játszódik végig a történet és a feszültség csak úgy izzik a levegőben. Lawrence (bár sokan sokfélét gondolnak a tehetségéről, én azoknak a táborát erősítem, akik zseniálisnak tartják) pedig úszik az árral, s igyekszik újdonsült férje minden létező kívánságát kielégíteni: süt, főz, de még a gyerekkori házát is rendbe teszi, s még akkor sem telik be nála egyből a pohár, amikor idegenek bukkannak fel a házban, s mindez olyan szürreális élményt jelent, hogy az valami elképesztő. S közben várod, hogy vajon hova fog ez kifutni, s e miatt, annak ellenére, hogy a film eleje események szempontjából igen szegényes és már-már lassúnak is mondható, minden percére kíváncsi vagy. Aztán a ház, s ez a fülledt légkör elkezd önálló életre kelni, s onnanstól kezdve nincs megállás. A végeredmény pedig olyan megterhelő, hogy szeretnéd, ha minél hamarabb véget érne, mert ennél több szörnyűséget már nem tudsz végignézni. Olyan az egész, mint egy borzalmas rémálom, amelyben Lawrence karaktere megjárja a pokol legmélyebb bugyrait, s mindezt olyan vizualitással mutatja be, amely még napokig nem hagyja nyugodni az embert. Igen, az Anyám!-at egyáltalán nem könnyű végignézni, de talán most fordult elő velünk először, hogy a moziból kijőve azt gondoltuk, hogy ez egy borzalmas film, de nem abban az értelemben, hogy iszonyat béna a kivitelezése, hanem épp ellenkezőleg. A vizualitása olyan mértékben szuggesztív, sőt provokatív, hogy lazán megbélyegezhetnénk polgárpukkasztónak is, s emiatt fáj nézni, pl. azt, hogy Lawrence karakterét (egy terhes nő létére) milyen atrocitások érik (egyébként nagyon érdekes, de a film során egyszer sem hangzanak el karakternevek). Ugyanakkor a képek mögött egy olyan (nehezen megfogható) gondolatiság húzódik, amely egy darabig biztos nem fogja nyugton hagyni az embert. Aronofsky nem szívbajos, a film második felében nem rest olyan témákat a néző elé tárni (akár hosszabb, akár rövidebb snittek erejéig), mint a kannibalizmus, a vakbuzgóság, vagy az egymás értelmetlen lemészárlása.

Megértem azokat, akiket ki akaszt/ki fog akasztani az Anyám! című Aronofsky-mű, hiszen kellőképp megtúráztatja az agyat és lelket, de abban is biztos vagyok, hogy nem fog hidegen hagyni egyetlen nézőt sem, s valahol mélyen ezt szeretjük egy filmben: hogy kivált belőlünk érzések akár széles skáláját is, ha kell. Ebben a viszonylatban pedig az Anyám! tuti, hogy nem vall szégyent!