Az asztronauta felesége... Szerepében: a csodálatos Claire Foy

2019.04.18 01:35 Attila G. Olvasottság: 328x

1

Igazából azon gondolkozom, hogy egy ilyen filmmel kapcsolatos hozzászólás bármely pontjára oda kell-e írni a „SPOILER” szócskát – amit egyébként kifejezetten utálok használni a magyartalansága miatt. Létezik-e olyan ember, akinek ha egy kicsit is felkelti az érdeklődését a film; akkor bármiféle meglepetést okozhat számára a film végkifejlete. Ugyanis mondhatjuk, hogy valós történet alapján készült a film –, hogy miért fogalmaztam így, arra visszatérek. Azért töprengek, mert szerintem a film zseniális „epilógusában” szerintem újra lejátszódik a szemünk előtt a film egész története, még ha csekély mértékben megváltozó kronológiával is. S eme filmmel kapcsolatos hozzászólás tekintetében talán bőségesen elegendő lenne erről az utolsó jelenetről írni (na persze nem azért, mert a film rossz lett volna). Pedig… Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Teszem hozzá, szerintem a film címe akár némiképp is félrevezető is lehet. Ha valaki csak a film címét olvassa el – bármiféle egyéb, a filmmel kapcsolatos információ hiányával –, szerintem teljes jogossággal gondolhatja azt, hogy ez a film például az Amerikai Egyesült Államok valamelyik elnökéről szól, és még csak nem is lehetne hibáztatni ezért a feltételezésért. Mivel nagy filmrajongó vagyok, természetesen olvastam a filmről. Nem feltétlenül terveztem, hogy meg is nézem, mivel egy olyan már-már gejl film képe lebegett a szemem előtt, ami talán esetleg az amerikai filmkészítőket olykor jellemző nemzeties önimádattal készült – és tartottam ettől, mert ilyesmire nem feltétlenül vagyok kíváncsi. Mégis kézenfekvőnek tűnt, hogy meg fogom nézni. Ugyanis a film szereposztásában felkeltette az érdeklődésem Claire Foy neve. Akinek ugyan korábban még egyetlen filmjét sem láttam, mégis több okból kíváncsivá lettem rá. Olyan kellemesen titokzatos színésznőnek tartottam. S tudomásomra jutott, hogy ő játssza egy általam várva várt film, a Millennium-trilógia folytatásának címszerepét – amit amúgy talán pár héttel később a születésnapomon volt szerencsém látni szinte már kánaáni körülmények között, egy kellemes atmoszférájú moziban.

Szeretem az olyan különlegességet, amikor egy adott évben egy színésznőnek vagy színésznek – különösen például, ha általam kedvelt személyekről van szó – egy adott évben több, akár szinte rengeteg filmjét láthatom. – Például a 2000-es esztendőben Bruce Willisnek 5, Angelina Jolie-nak 4, a 2001-es esztendőben Johnny Depp-nek 5, Christina Ricci-nek 3 filmjét is láthattam. – Ilyenkor különösképp van mire emlékezni. Mindenképp kíváncsi voltam Claire Foy-ra.

Különösen fogalmaztam, amikor azt említettem, hogy a film valós történet alapján készült. Ennek a különös fogalmazásnak 2 oka is van, amelyeknek legalább az egyike szerintem amúgy sejthető. Pár évvel ezelőtt láttam egy ismeretterjesztő sorozatot a tévében, mely epizódjainak keretében a film főszereplőihez – tulajdonképpen talán nevezhetjük őket szakértőknek, tudósoknak – mindenféle különös videófelvételeket juttattak el, amelyeken mindenféle mozgalmas, szinte már az emberi szemnek felfoghatatlan, különleges látványosságok volta láthatóak. A szakértőknek afféle jó nyomozóként – többnyire a felvétel készültének helyszínére utazva, mindenféle tudományos módszerekkel – azt kellett kivizsgálniuk, körül járniuk, hogy amit a videófelvételen láthatunk, az a valóság, vagy trükkfelvétel. Szép számmal találkoztak valóságos, illetve trükkfelvételekkel is.

Foglalkoztak a holdraszállással is. Több sikertelen kísérlet után, végül mégis sikeresen rekonstruálták a holdraszállás történéseit, földi körülmények között. Tehát ezek szerint gondolhatjuk azt, hogy évtizedekkel ezelőtt a holdraszállást könnyedén megvalósíthatták anélkül, hogy el kellett volna hagyniuk a Földet. Azonban a holdraszállás felvételét kivizsgáló szakértők szinte egyöntetűen szóvá tették, hogy a történéseket – azokkal egyidőben – valószínűleg emberek százmilliói láthatták valamilyen képernyő vagy vászon előtt. Ha bármi gixer történik a holdraszállás esetleges „Föld-i” véghezvitele közben, az iszonyatosan kínos, valakinek szinte biztosan feltűnik, ezért ez igencsak kínos vállalkozás lett volna; igaz, felért volna egy valóságos életbiztosítással – Érdekes dolog ez az űrkutatás. Nyilvánvaló, hogy az akkori évtizedekben is jelentős fejlődésen ment keresztül, javarészt az USA és Oroszország közti, egymás felülmúlására törekvő „űrpárharcnak” köszönhetően. Viszont talán elmondható, hogy akkor még azért gyerekcipőben járt, veszélyes küldetés volt. Igaz, talán valamennyire manapság is az, lehet olykor-olykor katasztrofális történésekről hallani, bármi megtörténhet – mégis részben az azóta eltelt idő alatt valószínűleg rengeteg fejlődés történt az űrkutatásban, ahogy valószínűleg szinte bármely más tudományágban.

Talán ettől a kivizsgálástól függetlenül is, azzal szembesültem, hogy manapság is rengeteg olyan ember létezik, akik a holdraszállást tagadják, itt-ott elő szokott kerülni ez a téma. Személy szerint elvileg nehezen tudnék állást foglalni a kérdést illetően. Nem azt mondom, hogy kétségbe vonom a történések valódiságát. Csak… Lehet, hogy ez most egynéhány emberben megütközést kelt, de… Sosem voltam feltétlenül történelem párti. Akadnak mondhatni kedvenc történelmi eseményeim, és személyiségeim. S tulajdonképpen szinte nyilvánvaló, hogy jó néhány az életem kezdete előtt történő történelmi esemény is jelentős kihatással lehet akár az életem jelenlegi alakulására is. Csak egyszerűen nem értem, hogy az ilyen, az én szemszögemből nézve „időszámítás előtti” történésekkel hogyan lehet bármiféle igazi, például „lelki” kapcsolódási pontom, hiszen semmilyen formában nem élhettem át őket, nem lehettem az illető történések, események részesei; ezért az ilyen események nem érinthettek meg igazán. Elvileg mondhatnék valami olyasmit – nyilván nem konkrétan ezt, de ilyesmit –, hogy „hiszem, ha látom”.

Térjünk rá végre a filmre. Az Eurocenter bevásárlóközpont mozijának egyik legnagyobb termében láthattam. Évekkel ezelőtt úgy vélekedtem róla, hogy ez az a mozi; amit a legpazarabb hangeffekteket nyújtó berendezéssel szereltek fel. Például évekkel ezelőtt a 13 kísértet, a Rollerball – Könyörtelen játék, és a Van Helsing megtekintése, még inkább meghallgatása felejthetetlen, pazar élményt nyújtott, a Rollerball esetében kicsit túl is tolták az effekteket. Manapság is tulajdonképpen hasonlóképp e moziról. – Bár a Mom Park bevásárlóközpont mozija egy-két alkalommal élethűbb hangeffekteket nyújtott. Például A bárányok harapnak című film megtekintésekor, amikor szinte már attól rettegtem, hogy az egyik megvadult bárány mikor fog rám törni a moziterem bejáratán. Az 1408 című film megtekintése is hasonló élményt hozott, ez egyébként szintén születésnapi mozizás volt. –

Az első ember megtekintésekor sem lehetett a film alatt hallható hangeffektekre panasz.

Mindjárt egy látványos, jó zúzós, űrhajózós jelenettel indított a film. – Némileg zavarba jöttem, mert hirtelen valamiért azt gondoltam, hogy egy történet végi eseménnyel indít a film. Szerencsére hamar bebizonyosodott, hogy ilyesmiről szó sincs. – A film, a vásznon történtek igazából végig magukkal ragadtak, szinte beszippantottak. S mindenképp kellemes meglepetés volt, hogy nem hozta azt a „gejlséget” a film, amitől tartottam; ellenkezőleg.

Az mondjuk némiképp elgondolkoztatott, hogy Ryan Gosling mennyire volt megfelelő választás Louis Armstrong megformálására. – Ez most egy „direkt nyelvbotlás” volt. Igazából arra voltam kíváncsi, hogy hányan aludtak immár el a hozzászólásom olvasása közben. Természetesen Lance Armsrong-ról van szó. Na jó. Szóval Neil-ről. – Szerintem jó választás is volt, meg nem is. Egyébként igazából a film szereposztásából kellett puskáznom a nevét, mert hirtelen egyszerűen nem jutott eszembe. Ösztönösen próbáltam kerülni, hogy akár csak egyetlen filmet is lássak moziban, amiben szerepelt. Ez többnyire sikerült is. Csak egyetlen ilyen filmet láttam moziban, a Kísérleti gyilkosságot, azt is természetesen Sandra Bullock miatt. E filmet illetően jól el is feledkeztem Ryan-ről. Általában nem igazán foglalkoztam vele. Valahogy nem az én világom. Egy üres tekintetű, nyálas figurának tartom. – Elnézést kérek elsősorban a színész hölgyrajongóitól, nyilván nem Őket akarom megsérteni. – Az első ember megtekintésekor is egy egykori gyurmafigurás mesefilm-sorozat, amelyben 2 ács próbált érvényesülni, mindenféle csetlések és botlások közepette.

Némileg más kép élt bennem Neil Armstrongról, bár igaz, hogy nem tájékozódtam az élettörténetéről, és például a foglalkoztatásáról, már az űrhajózástól eltekintve. A film nyújtott egynéhány újdonságot. Az mondjuk szinte kézenfekvő, hogy egy higgadt, megfontolt, minden lehetséges megoldási alternatívát körül járó – és lehetne még hasonló tulajdonságokat sorolni – tudós embernek kellett lennie, aki képes megfelelni az ilyen jelentős veszélyekkel és kihívásokkal járó küldetések előzetes követelményeinek. Gosling tulajdonképpen jól hozta ezt a karaktert. S ez most talán gonoszul fog hangzani, de szerint azért is volt Gosling jó választás, mert így nem egy Neil Armstrong személye körüli ömlengés kerekedett ki az egész történetből, Gosling személye miatt szerencsére ez a helyzet ezúttal nem volt adott. Ezúttal egy tényleg higgadt, megfontolt, érettebb alakítást hozott. – Nem úgy, mint annak idején a Kísérleti gyilkosságban. Bár most nehezen tudnám eldönteni, hogy a 2, tökéletes gyilkosságra törekvő ficsúr közül melyik volt ő – a harsányabb, vagy a megfontoltabb. Mindegy is. – Leginkább azért mondtam azt, hogy nem feltétlenül volt megfelelő választás, mert valahogy tényleg nem feltétlenül az én világom. Mégis úgy érzem, talán meg kellene előtte emelnem nem létező kalapom. Elismerésem.

Jason Clarke-ot mindenképp pozitív volt újra látni, azután, hogy egy kissé különös, sebhelyes, de annál emlékezetesebb John Connor-t hozott a Terminator 5. részében, a Genisys-ben. – Christian Bale-t például szerintem mérföldekkel felülmúlta.

S hát Claire Foy… egyszerűen varázslatos, felejthetetlen és imádnivaló volt a kissé hűvös, urát minden körülmények között féltő, de belé annál inkább szerelmes Janet Armstrong szerepében.

Még hosszas értékezeséket lehetni folytatni a filmről és a történetéről. Én mégis szeretnék a már pedzegetett utolsó jelenetre ugrani. Bár számos fontos történést láthattunk a filmben, én mégis ezt az epilógust tartom a legkiemelkedőbb jelentőségűnek.

Ugye mit is látunk magunk előtt? Janet Armstrong és férjura egymással szemben ülnek, közöttük egy „üvegbúra”, hiszen Neil nemrég tért haza talán utolsó űrbeli utazásából, és éppen a karanténban „lábadozott”. Janet tekintete eleinte szigorú, szinte már kifejezetten dühös, majd szépen fokozatosan elkezdett megenyhülni, és elmosolyodott. – Neil tekintete eleinte talán ijedt, mégis szinte rezzenéstelen, s talán ő is elmosolyodott – na de ez most szinte lényegtelen, nem ez az érdekes. – Többen kifogásolták, illetve nem tudták hova tenni, hogy minek volt köszönhető Claire Foy szigorú tekintete. Eleinte talán én sem értettem, de szerintem néhány másodpercen belül, még a film megtekintése közben ráeszméltem. Egy hozzám közel álló személy óva intett attól, hogy megpróbáljak a szebbik nem képviselőjének a fejébe próbáljak látni. Én mégis szíves örömest lennék legalább egy ideig… Na nem Danny Madigan – akit mostanság többször is emlegettem –, hanem Nick Marshall bőrében (Mi kell a nőnek?).

Megpróbálom nagyjából rekonstruálni, hogy mi játszódhatott le Claire Foy, illetve Janet Armstrong fejében lejátszódott ez alatt a pár másodperc, vagy talán pár perc alatt, miközben férjurával egymással szemközt ültek, az üvegbúra által elválasztva:

„Hát csak haza evett a fene, drágalátos férjuram?! Hát merre jártál?! Legalább jól érezted magad?! Nem féltél odafönt a csillagok közt, s különösen attól, hogy talán soha nem jutsz haza, minket örökre magunkra hagyva?! Szép dolog a hivatástudat, ez az életed, és ez még talán nálunk is fontosabb számodra – és ezt a gyerekeid is érzékelik, annak ellenére is, hogy még nem sokat láttak a világból. Figyelj csak ide! A társaid valóságos hullócsillagként végezték az égen, és meteoritként csapódtak be – környezetükben jelentős károkat okozva. Te is számos alkalommal kerültél életveszélyes helyzetbe, talán élet és halál között lebegve, csoda, hogy eddig is mindig szinte épségben hazajutottál. Nélkülözhetetlen vagy számunkra. Nem pótolhat Téged semmi – például semmiféle alapítvány, vagy anyagi hozzájárulás –, mert Te számunkra mindennél fontosabb vagy! Ne merészeld még egyszer ezt tenni! Ne merészelj még egyszer itt hagyni minket! Talán el sem tudod képzelni, hogy mi mit éltünk át a gyerekekkel, miközben attól rettegtünk, hogy látunk-e még valaha, vagy csak a koporsóddal szembesülhettünk. Az a lényeg, az a fontos, hogy ismét hazajutottál, hazatértél közénk. Ugye most már velünk maradsz. A gyerekekkel együtt szeretünk. Szeretlek!”

Igen, szerintem vannak olyan élethelyzetek az életben, amikor egyszerűen nem kellenek szavak, mindenféle magvas megnyilvánulások. Hanem a csend sokkal kifejezőbb.

Szokásommá vált ilyenkor mindenféle díjátadásokat, Oscar-szobrocskákat emlegetni. Ettől most sem szeretnék eltekinteni. Azt is szoktam emlegetni, hogy olykor azt tapasztalom, hogy egyes színésznők, és színészek, mindenféle fennkölt, mégis erőltetett, szinte már túltolt dialógusokkal próbálnak rágyúrni arra, hogy alakításukért valamilyen jelentősebb elismerésben részesüljenek, és esetenként sikerrel járnak.

Mégis úgy gondolom, hogy olykor nincs szükség efféle hangzatos dialógusokra ahhoz, hogy valaki pazar alakítást tudjon nyújtani. Sőt, ellenkezőleg. Szerintem az az ideális, az igazán profi alakítás, ha valaki úgy tud „játszani”, hogy az arcáról, az arckifejezéseiről szinte minden érzése, gondolata leolvasható, s ezek kifejezéséhez talán még csak meg sem kell szólalnia – s ehhez szerintem még gumiarc sem feltétlenül kell. Claire Foy-tól, illetve Michael Nyqvist-től (A Hunter Killer küldetés) ugyanezt tapasztaltam. S felháborítónak tartom, hogy alakításukért még csak egy Oscar-jelölést sem kaptak Legjobb női-, illetve férfi fő- vagy mellékszereplői alakítás kategóriájában. Frances McDormand parádés alakítást nyújtott, ezt elismerem, mégis némiképp kérdéses számomra, hogy az Oscar-szobrocskája mennyire volt megérdemelt – s nem feltétlenül „csak” Claire Foy miatt.

Szerintem ezen felül is több Oscar-jelölést érdemelt volna a film, például akár a Legjobb film kategóriájában. – Bár ezt némiképp furcsa kimondani. Ha Claire Foy nincs, valószínűleg közepesre értékelném ezt a filmet. Na de mégis… Azért mégis csak egy jelentősnek mondható „történelmi személyiség” életpályájának egy igencsak jelentősebb szakaszáról szól a film; s arra számítanék, hogy legalább ezért nagyobb figyelmet kap.

Tekintsünk egy kicsit az Oscar-jelöléseire, és a megszerzett Oscar-szobrocskájára. Legjobb vizuális effektusok… Szerintem egyértelműen megérdemelte a szobrocskát, ezt illetően úgy igazán nincs miről beszélni.

Legjobb látványtervezés… Győztes: Fekete párduc. Nem láttam, nem tudok róla véleményt nyilvánítani. Igazság szerint kíváncsi vagyok rá, bár némileg elgondolkoztató, hogy különösen egy másik műsorismertető honlapon átlagos minősítést kapott, rengeteg értékelés alapján. A Romát sem láttam. – Nehezen tudnám megmondani, hogy érdekel-e. Ha jól tudom, Netflix-es cucc. Akadnak Netflix-es filmek, amik érdekelnek, de annyira nem, hogy mindenhova előfizetgessek értük. – Mary Poppins visszatér, A kedvenc… Mindkettőt láttam.

Szerintem erős a mezőny. Nehéz ezt megítélni. Mert 5 talán teljesen eltérő látványvilág tárul elénk, melyek szerintem összehasonlíthatatlanok. S ez körülbelül olyan, mint amikor a Csillag születik című tehetségkutatóban próbálták egymással versenyeztetni például a prózai, táncos, és énekes produkciókat. Én meglepődnék, ha a Fekete párduc egyöntetű sikert aratott volna az illetékes szavazók között, bár nem tudom, hogyan zajlik a szavazás. Az űr szerintem felülmúlhatatlan. S én is szívesen megtapasztalnám akár, hogy milyen lehet odafönn létezni.

Legjobb hangvágás… A Roma és a Fekete párduc ismét a jelöltek között. Én úgy gondolom, hogy ha már nem Az első ember kapta a szobrocskát, akkor mindenképp a Hang nélkül érdemelte volna meg. Nem tudom, hogy ennek okát kell-e magyarázni, ecsetelni.

Győztes: Bohém rapszódia. Nem láttam, s értem, hogy Freddy Mercury így meg úgy, de különösebben nem keltette fel az érdeklődésem. Nem tudok róla nyilatkozni. Én Az első emberrel, és a Hang nélkül-lel elfogult vagyok, s nyilván nem minden ok nélkül.

Az a különös, és kicsit vicces, hogy a Legjobb hangkeverés kategóriájáról nagyon hasonlókat tudnék leírni. … A Fekete párduc és a Roma ismét a jelöltek között. A győztes ismét a Bohém rapszódia. Én úgy gondolom, hogy ha már nem Az első ember kapta a szobrocskát, akkor mindenképp a Csillag születik-nek kellett volna nyernie a szobrocskát. Mondom ezt úgy, hogy magától a filmtől nem voltam különösebben elragadtatva. Bár voltak pozitívumai, ilyen volt például természetesen Lady Gaga.

Úgy 19-20 évvel ezelőtt volt egyszer egy film, Az asztronauta. Ugyanez volt eredetileg az eredeti angol címe is, illetve természetesen ennek a szónak az angol megfelelője. Aztán megváltoztatták az eredeti címet „The Astronaut’s Wife”-ra, mert Johnny Depp jelentéktelen alakítást hozott, s Charlize Theron vitte igazán a prímet a filmben.

Természetes, és teljesen érthető, hogy Az első emberrel Neil Armstrong életpályájának kortörténeti jelentőségét, s az űrkutatásban való jelentés szerepét akarták bemutatni – amit nyilvánvalóan én is elismerek –, és Neil Armstrong előtt akartak tisztelegni – bár szerintem Lajka kutya sem feltétlenül kisebb jelentőségű, „sőt”.

Én mégis elsősorban Janet Armstrong – illetve az Őt megformáló Claire Foy – előtt tisztelegnék, mert kis túlzással ugyanazt átélhette, mint a férjura – illetve átérezhette azt, amit a férje átélt –, csak Ő épp itt a Földön; viszont legalább olyan erős lélekjelenlétre volt szüksége, mint a férjének, hogy a gyerekeikben is tartani tudja a lelket, hogy Ők erősnek tudják tartani, és felnézzenek rá, nagyjából annyira, mint az apjukra, ha nem jobban. S bár Az első ember is természetesen kifejező cím, és talán a legjobb. Mégis a film, Az asztronauta angol címével kapcsolatos hasonló megfontolásból, akár kaphatta volna Az első asszony címet is, vagy valami hasonlót.

Ahogy már írtam, elsősorban Claire Foy miatt kapja tőlem a film az 5 csillagot.

Akit remélem, Az első ember és az Ami nem öl meg után hamarosan újabb filmben láthatok.

Mindig valamit elfelejtek leírni.

Akadnak olyan filmek, amelyek a vászon előtt ülve elnyerik a tetszésem, kellemes élményt nyújtanak... Hogy aztán a film utolsó perceit látva valami összeomoljon bennem.

S akadnak olyan filmek, amik jók-jók ugyan, de valahogy mégis közömbösek, semlegesek számomra... Hogy aztán a film végén történjen például egy varázslatos pillanat, aminek köszönhetően az egész film valahogy elnyeri az értelmét, a tetszésem; s úgy gondolom, igenis érdemes volt rá beülni a moziba.

Az első ember ez utóbbi filmek közé tartozik.