A hó mindig legfelülre esik

2023.11.18 09:13 fankbringa Olvasottság: 314x

1

Nem vártam sokat a filmtől, mert mostanában a filmkészítés elment abba az irányba, hogy hamar dobjunk össze valamit, ráadásul igencsak hosszasan.

Már az első 20 percben feltűnt, hogy végre olyan filmet látok, ahol nem 1 nap alatt készült el a történet, hanem valódi regény van mögötte, aminek van eleje, vége, mélysége és egy olyan összeszedettsége, ami magával ragad és végigvezet a filmen. A film legnagyobb erőssége, hogy képes volt a stáb úgy felépíteni a filmet a történetre, hogy minden erősségét megtartották. Kijár nekik a gratuláció.

Gondolom, azért kongott a moziterem az ürességtől, mert sok rosszat elmondtak róla a kritikusok, pedig a filmnek komoly érdemei vannak. A világ ábrázolása annyira egyedi és annyira jól bemutatja az elszegényedett, elnyomott világot, hogy szinte ott érezzük magunkat a terepen. Képesek a szereplők olyan természetességgel mozogni a világban, ahogy elvárható, nem lógnak ki belőle. Hasonlóan a Star Warshoz, itt is érezzük, hogy amit látunk, csak elképzelt, de ahogy Luke, itt Lucy is olyan jól mozog a környezetben, hogy egyáltalán nem zavaró. Kicsit finomítottak az erőszak ábrázolásán, hogy a fiatalok is bemehessenek a filmre, de ettől még a film igazából a 17–25 éves korosztálynak szól, akik a film által jobban megértik, mi miért alakult az életben.

Francis Lawrence az előző 3 rész után képes volt megint nagyot alkotni. Kiváló döntés volt, hogy neki adták ezt a részt is. Könnyű dolga volt egy ilyen erős regénnyel mögötte. Amit pluszban tett hozzá, hogy a körítés mind erősítette a főhősök változását.

James Newton Howard fantasztikus zenét rakott a film mögé. Kiteljesítette a hangulatot, amit a képi világ elénk tárt. Az átkötésekben megtartotta a pillanatot, és átvezetett a következő fordulatra. Annyira erős a zenei vonal a filmben, hogy a főszereplő, Rachel Zegler éneklése megállítja rendszeresen a pillanatot, és a hangjával, a dalával elvarázsolja a nézőt. Fantasztikus hatása van a filmre, a drámai pillanatokban megragadja a néző szívét. Kicsit a Csillag születikre emlékeztet, ahol a dalok hasonlóan erős pillanatai a filmnek. A dalok több zeneszerzőhöz kötődnek, nem vártam végig a stáblistát, hogy pontosan kihez, de szívesen meghallgatnám őket újra. Akkor és ott meghatározó elemei a filmnek.

Viola Davis itt is sziporkázott. Zseniálisan hozta Az öngyilkos osztagban is a kegyetlen vezetőt, itt is beleillett a játéka a film hangulatába. A trilógia ripacs hivalkodó személyiségeinek előfutára ő mint játékmester. Egy személybe forrt a gonoszság és a magamutogatás.

Tom Blyth viszont nagyon hullámzó volt a filmben. Hol jobb volt, hol gyengébb. Sajnos pár fontos pillanatban kiesett a filmből, ami nagyon zavaró volt. Olyankor megtört kicsit a varázslat. Sajnos ilyen Rachel Zegler esetén is előfordult. Ő inkább zenész, mint színész. A személyisége annyira varázslatos, hogy kiváló választás volt, de itt-ott ő is megbicsaklott. A kettejük kétes viszonya is szép ábrázolással jelent meg a filmben. A két ártatlan lázadó, akik a maguk útját járják.

Aki nagyon tetszett, az Peter Dinklage volt a zseniális magyar hangjával. Már a Pixelben is jól hozta az unszimpatikus figurát, itt is tökéletes választás volt. Nem volt sok jelenete, de adott egy mélységet Snow figurájának a jelenlétével. A film meghatározó mellékszereplője.

Itt emlékezetes színészi játékok vannak. Fel tudtam állni úgy a székből, hogy emlékeztem a színészekre. Ennek kellene a normálisnak lenni, de sajnos mostanában kiemelkedőnek számít.

A trilógia után csalódás lehet a rajongóknak, mert kevésbé hangsúlyos a főhősök fejlődése és a felnőtté válás átélése, kicsit visszafogottabbak a csatajelenetek és igazi szívbe markoló győzelem sem születik. Snow igazi gonosszá válása sem hatásos. Jobban hasonlít az Alkonyat vergődéséhez, mint Joker születéséhez.

Ettől függetlenül minden romantikus film rajongónak kötelező darab, annyira jól összerakott film, kár lenne kihagyni.