Paul Schrader nem tartozik a legjobb rendezők közé a filmvilágban, annak ellenére, hogy olyan Scorsese-klasszikusokat jegyez forgatókönyvíróként, mint a Taxisofőr, Dühöngő bika és Krisztus utolsó megkísértése.
És azt kell mondanom, hogy a Kisvárosi gyilkosságnak is jót tett volna, ha saját maga helyett a talján származású direktorra bízza, habár számomra teljesen nyilvánvaló az is, hogy Scorsese soha a közelébe nem ment volna ennek a filmnek.
A magyar forgalmazó részéről anno eleve kissé udvarias volt ezt a címet adni a műnek, annak fényében, hogy a gyilkosság a legutolsó dolog, amivel ez a krimi foglalkozik.
Ehelyett itt van nekünk Wade (Nick Nolte), aki egy havas és hideg kisváros zsaruja félállásban, második munkájaként pedig a városka kiskirályának öregecske hókotróit vezeti. Fennmaradó idejét pedig két dolog tölti ki, hogy szinte állandóan lánya felügyeleti jogáért küzd (pontosabban nagyon sokat beszél arról, hogy küzdeni fog érte), illetve erőszakos édesapjával kapcsolatos, kellemetlen gyerekkori emlékein rágódik. Közben pedig meghal valaki, amelynek kapcsán Wade gyorsan meggyőzi magát, hoppá, hiszen, hogy gyilkosság történt.
A Kisvárosi szappanopera cím szerintem sokkal találóbb lett volna, ugyanis a fentieknek megfelelően a film nagy részében más sem nagyon történik, mint hogy Wade különböző emberekkel találkozik, és ezekről a témákról tépi velük (szinte teljesen feleslegesen) a száját.
Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a filmnek jót tett volna, ha ténylegesen krimiként akar viselkedni, azonban ehelyett szinte semmit nem tud, és így nem is igen akar nyújtani.
A fontosabb drámai mélységek kimerülnek abban, hogy Nick Nolte egy hisztis óvodásként verekszi át magát mindenkin, aki csak szembejön vele, majd a végén Willem Dafoe (aki egyébként többet narrál, mint amennyit a vásznon szerepel) szájbarágós és ömlengős szentenciáiból meghallgathatjuk, hogy miről is szóltak a látottak.
Amely egyébként egy tisztességes vállalás is lett volna, ha az alkotás nem ugyanazokat a köröket futva, időről időre egy teljesen felesleges bűnügyi szálat felvillantva adta volna elő ezt, hihetetlenül televíziós „szagú” klisékkel megspékelve.
Ugyanis a film a legszörnyűbb Schrader teljesen inkompetens rendezői munkája, hiszen a néha túlbeszéltetett vagy éppen félbehagyott jelenetek káosza, a nevetségesen túlgondolt, lapos,és mesterkélt szövegek, és az őket egy iskolai amatőr színjátszó-kör szintjén előadó színészek egy hétköznap délutáni venezuelai sorozat szintjére butítják vissza a nem túl acélos filmet.
És sajnos a produkció annyira bele van folyva a saját semmitmondó fontosságába, hogy ezzel a szemmel nézve különösen visszás, hogy ZS-kategóriás filmeket idéző, béna dulakodások és látványosan csak a végszavaktól kezdve színészkedő, néha unalmassá váló szereplők kísérik az élményt.
Persze hatalmas hiba lenne mindenért Schradert elővenni, elvégre egy könyvadaptációról van szó.
Nagyon őszintén, hibás itt mindenki.
Michael Brook, aki nem alkotott nagyot a zenéjével, Paul Sarossy, aki igen gyatra kamerakezelést mutat be, és a vágások is zavaróak, élettelenek voltak, amit Jay Rabinowitz „követett el”.
Két csillag, nagy jóindulattal.
