Elemi ösztön

A film, ahol Sharon Stone nem játszik, hanem belép a filmtörténelembe, nem ajtón át, hanem lábak között. Nemcsak levetkőzi a ruháit, hanem a szerepei határait is. Catherine Tramell nem karakter, hanem maga a megtestesült "femme fatale"; a végzet asszonya, aki nemcsak a férfiak erejét, hanem a nézők ítélőképességét is kiforgatja. Stone kultikus, ikonikus, és félelmetesen intelligens. Ez az a film, amely éppúgy elmerül az emberi psziché legsötétebb zugainak erotikus bugyraiban, mint ahogy Hitchcock árnyékában is csúszkálva keresi az identitását, és valahogy közben mégis megtalálja. Michael Douglas alakítása pedig élete szerepe, és nem pusztán a színészi teljesítmény szintjén: ez a figura Douglas személyes démonaival vívott háborújának celluloidba préselt lenyomata. A film maga nem egy mestermű, de megkerülhetetlen. Egy thriller, amely erotikával fűti a neurózist, és popkulturális szimbólummá emeli a gyilkosság és vágy dialektikáját. Paul Verhoeven nem irányít, hanem provokál. És néha ennyi is elég.

Tudom, hogy a kilencvenes évek elején nagy durranásnak számított ez a film, de nekem kicsit túlértékelt. Vannak benne jó jelentek, amelyek kultikussá tették ezt a mozit. Ilyen emblematikus jelenet Sharon Stone kihallgatása, amikor keresztbe teszi a l... Többábát. Ezt a részt még az is ismeri, aki soha nem látta a filmet. Jó az alaptörténet, de sokkal többet ki lehetett volna hozni a forgatókönyvből. Hiányzik belőle a mélylélektan, megért volna egy kidolgozott pszichodrámát. Sajnos elég kiszámítható az egész film. Nekem ez egy eléggé túlbecsült egyszerű erotikus-thriller. Ami egyedül említést érdemel, az a zenéje.

Már itt is látszik, hogy Sharon Stone-nál jobb színésznőt ide elképzelni se lehetett volna. Ennél a filmnél összességében nem sok hiba volt. Akadtak apróbb gondok de szerencsére ez nem rontott a hangulatán.

Alapfilm, aki nem látta, mindenképp nézze meg. Sharon Stone és Michael Douglas valami eszementek benne.