Pink Floyd: A fal

Pink Floyd. Egy legenda. Egy legenda pedig nemcsak tündököl, de időnként olyat odavág, hogy csak lesünk. Előre bocsátom: nem különösebben vagyok oda a Pink Floydért, de eltagadni tőlük A fal sikerét, mondanivalóját nem lehet. Zenéjükkel, és ezzel a filmmel beírták magukat a modern zene történelmébe. A Pink Floyd 1979-es stúdióalbumának zenei alapjaira épült az animáció, melyet Gerald Scarfe animált. Maga az ötlet a The Wall stúdiófelvételei közben látott napvilágot. A negyedórás filmet több helyszínen is forgatták, beleértve Angliát és Montrealt is. A forgatás alatt a főszerepet játszó Bob Geldof meg is sérült, de profi lévén csak a jelenet befejeztével kért orvosi segítséget. Egyébként érdekesség, hogy a színész nem igazán szerette a Pink Floydot, így a főszerepre való felkérést vonakodott elfogadni. A filmben csak két dal nem szerepel az albumról, a Hey You és a The Show Must Go On. A fal igazából nem tekinthető filmnek. Inkább, ahogyan az egyik lap kritikai rovata írta: „(…) a hanganyag szemkápráztató adaptációja.” Témáját tekintve a mai kor minden emberének lelki világára is ráhúzható. Érdekes, figyelemfelkeltő, elgondolkodtató, remek zenével. Úgy gondolom, hogy érdemes megnézni. De ne hallgass rám! Nézd meg, és majd eldöntöd magad! Szóval filmre fel, és jó szórakozást!

Az örök klasszikus, nincs még egy olyan film, ami ennyire jól párosítaná a vizuális és a zenei élményt. Aki szereti a Pink Floyd zenéjét, annak úgysem kell ezt bemutatni, hiszen a rajongóknak szinte kötelező darab. Szerintem ezt egyszerűen mindenkinek látnia kellene. Megkockáztatom, hogy az 1984-el párhuzamosan fontos darab.

Óriási ez a film. A zene pedig egyedülálló.

Én a zenét, dupla bakelit lemezt, előbb hallottam mint láttam a filmet, ezért voltam úgy, hogy mindenképpen meg kell néznem. A film nagyon jó, a zenéről nem is beszélve, na meg hát egy kicsit nyomasztó, de nagyon sok mondani valója van, amit egy nagyon összerakott zene kísér. Szuper, zseniális alkotás.