Sokáig halogattam a film megnézését, mert a kutya reinkarnációjára épülő történet finoman szólva sem keltette fel az érdeklődésemet. Végül otthoni mozizás során, barátnőm nyomására beadtam a derekam.
Részben kellemesen csalódtam. Számomra hatalmas előny, ha egy kutyás filmben nem erőltetik rá az állatokra a mesterséges CGI-arcjátékokat. Nem néztem utána a technikai részleteknek, de a látottak természetesnek hatottak, ami sokat hozzátett az élményhez.
Az első 40 perc során a film ügyesen felépít egy bájos, szerethető kapcsolatot a kutya és gazdája között. Ez épp elég ahhoz, hogy az első komolyabb drámai fordulat igazán mélyre hatoljon. Az ezt követő lélekvándorlások már nem tudnak ugyanilyen érzelmi erővel hatni, de szerencsére rövidebbek is, így ha másért nem, hát az aranyos kutyák miatt végig lekötik a figyelmet. Az egész film könnyed, kellemes hangulatban pereg, és a néző egy széles mosollyal kíséri végig az eseményeket.
A befejezés kifejezetten meghatóra sikerült, de a giccs szele azért ott lebeg felette. A kutya visszatérése a „kiindulási ponthoz” túl szép, túl idilli – talán egy kicsit reálisabb megoldás hitelesebb lett volna. Ha a kutya tudta volna, mi a helyzet, de a gazdája „csak” boldog lett volna, számomra könnyebben befogadható lett volna ez a túlzott happy end.
Őszintén szólva, az idén érkező Egy kutya négy útja kapcsán erős fenntartásaim vannak. Nehéz elképzelni, hogy ugyanezt a koncepciót még egyszer sikeresen „lenyomják” a közönség torkán.
Ennek ellenére Egy kutya négy élete egy jól működő családi film, amely nem véletlenül lett közönségkedvenc. A kutyabarátok készüljenek: könnycsatornáik nem maradnak szárazon! Bár nem éri el a Hacsi – A leghűségesebb barát érzelmi mélységeit, de a Marley meg én szintjén képes hatni a nézőkre.
